Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)

R. Várkonyi Agnes: Hagyomány és korszerűség

döntő érvként tudományos álláspontok között, hogy újnak tüntessenek fel fogalmával régen ismert, vagy túlhaladott nézeteket.

Viszont tudjuk, hogy minden korszak megalkotta a történetírás korszerűségének tudományos fogalmát. Nem hiszem, hogy lenne tudománya igényeire csak egy kicsit is adó történetíró, aki ne került volna szembe ezzel a követelménnyel. Pontos seregszemle helyett most csak néhány kiragadott nevet idézhetek: Ranke, Macaulay, Taine, Römer Flóris, Pesty Frigyes, Eötvös József, Tagányi Károly, Pirenne, Marc Bloch, Hajnal István és mások. Georges Duby megfogalmazásával élve: minden korra jellemző saját értékrendszere, az, hogy mit vesz át a a régiből, mit utal a nemértékek temetőjébe és milyen új értékeket teremt. Röviden talán úgy foglalható össze: a korszerű történetírás kora kihívásaira kíván (próbál, igyekszik, szeretne) tudományos választ adni. S tegyük hozzá még: kora történetismereti szintjén, a tudomány autonómiájának követelményei szerint, egyetemes elvek és módszerek segítségével. Korunk egyik nagy kihívása pedig helyzetünk Európában. Történelmével együtt.

1995 nyarán fent északon, a Durham-i várban, a XVII. század kutatóit összefogó nemzetközi konferencián elhangzott egy rendkívül érdekes előadás az 1645-1669. évi velencei-török háborúról, anélkül, hogy Magyarországról, a magyar végvári vonalról egyetlen szó esett volna. A szakirodalomban és a korabeli itáliai forrásanyagban különben jól tájékozott előadó a magyar problematikát nem tekintette történetileg fontosnak. Vagyis pontosan ott tartunk mint 1935-ben, Szekfű Gyula megállapítása szerint: „A magyar védelmi vonalról, s jelentőségéről, sem Ranke, sem Edw. A. Freeman, sem pedig az újabb kutatások nem vesznek tudomást... így a Cambridge Modem History sem.” Emiatt ma is háboroghatunk, de tudomásul kellene végre vennünk, hogy határainkon túl senkit nem érdekelnek a panaszaink. A tudomány szintjén pedig másról van szó. Mulasztásaink következményeivel magunknak kell szembenéznünk.

Kréta szigetén Kandia vára lenyűgöző látvány, monumentális alkotás. Egykori magyar kapcsolatai eltűntek nyomtalanul. Kit is érdekel ma, hogy a XVII. századi Debrecenben és Tarpán utcát neveztek el róla, metszetei kastélyok falát díszítették, történetét könyvesházak mélyén őrizték és az 1650-es évek nyugtalan ifjúsága Krétára készült harcolni a török ellen. Hetente háromszáz magyar turista fordul meg Krétán, az idegenvezetők elmondhatnák, hogy milyen jelentős fegyvertény volt a velencei-török háborúban, hogy Zrínyi Péter felmenetette az ostromlott Zárát, s Zrínyi Újvár építése kapcsolatban volt Kandia török ostromával, mivel a nagyvezér Velence hátbatámadását latolgatta és az út Muraközön át Friulin keresztül vezetett. Mindezt felemlegetni hasznos lehet a mérhetetlenül beszűkült hazai történelmi tudat tágítására. A tudománynak azonban újabb nagy kérdésre kellene választ adnia.

Kandia vára monumnetális olaszbástyáival, nagylétszámú védősereg befogadá8