Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)

Nagy László: A végvári dicsőség virágkora és hanyatlása

pén. Ám a drinápolyi békét követően az új nemzedékek harcosai már egyre kevésbé tartottak az oszmán túlerőtől, s a hetvenes évektől, az úgynevezett „kis háború” több évtizedes szakaszában, többnyire a Magyar-Horvát Királyság magyar és nem magyar katonasága volt a kezdeményező és az esetek többségében azokból győztesen kikerülő fél.10 Herczeg Ferenc, a két világháború közti időszak vitatott helyzetű „írófejedelme” ezt egy jelenetben ekként örökíti meg a „Fogyó hold” című művében: A koppányi bég így válaszol a Sztambulból érkezett főjanicsárnak arra a kérdésére, hogy békében miként kerülhettek magyar rabok török tömlöcökbe? „Nálunk soha nincs béke. A háborús és a békés állapot közt csak annyi a különbség, hogy háborúban ágyúval törik a palánkot, békében pedig hágólétrával másszák meg. Arra igen ügyelnek [t.i. a magyarországi végváriak], hogy ágyúkat ne süssenek el béke idejében, de kardjukat meg kopjájukat ugyan sohasem pihentetik.” Amikor pedig a főjanicsár azt ajánlja, hogy megfélemlítésül vonassa karóba a magyar „ebeket” a bég így válaszol: „A magyarok is jól értenek az embemyúzáshoz.” Amikor a sztambuli küldött értesül róla, hogy Nádasdy Ferenc, az „erős fekete bég”-nek nevezett magyar vezér karóba húzott magyar parasztok miatt török végbeli katonákat vonatott nyársba így szólt: „A hitetlenek nem félnek tőlünk. A kövér bég vállat vont — azok és félni? Idol vagyunk már Mohácstól!” Ő az emberséges bánásmódot ajánlja a magyarok megnyerésére, amit a főjanicsár aga kereken elutasít, kifejtve: „Most már kitanulták a magyarok, hogy ti is csak emberek vagytok. Tegnap a szolgáitok voltak, ma a barátaitok, holnap majd a nyakatokra hágnak. Itt már csak egy dolog segíthet: vért ontani, tenger vért, bitófákkal rakni meg az országot, hogy kilelje őket a hideg, ha török kápát látnak!” A másik oldalról nézve, a regénybeli Nádasdynál időző Balassi Bálint is a főjanicsárhoz hasonlóan lehetetlennek ítéli a „békés egymás mellett élést”, mert a török általában „hamissággal” vette meg az országot, s éppen ezért: „A magyarnak csak egy becsülete van: pusztítani az ellenséget! Gáncsot vetni, vermet ásni az útjába, irtani mint a farkast, mint a patkányt, vassal és hurokkal, tűzzel és méreggel, az asszonyát, a gyerekét nem válogatva, mert mind a mi vérünkön hízik, mindenki részes abban, amit evvel az országgal elkövettek.”11

Az idézett mű irodalmi értékéről lehet vitatkozni, de ez a regény, nyomon követhetően alapos történelmi forrásismeretre épül — akárcsak Móricz Zsig- mond „Erdély” trilógiája — s nem csak az eseményeket, de még az egyes párbeszédek szövegét is fel lehet fedezni a különböző forráskiadványokban és történetírói szakmunkákban.12 Az 1571-es lepantói török vereség, de főként az 1578-ban kezdődött perzsa háború után egyre határozottabbá vált a gondolat: a török erő megroppant és összefogással kiűzhető nemcsak a középkori Magyar Királyság területéről, de az egész Balkánról. Igaz, készültek fantasz- tikusabbnál fantasztikusabb tervek is, de például Gislenius Busbequisnak

78