Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)
Imre Mihály: A kereszténység védőbástyája (Egy irodalmi toposz XVI. századi változatai)
STUDIA AGRJOENSIA 17, 1997 Imre Mihály A KERESZTÉNYSÉG VÉDŐBÁSTYÁJA (Egy irodalmi toposz XVI. századi változatai) 1526-ban J. Cuspinianus úgy beszél a magyarokról, mint akiknek országa köztudomásúan, mindenki által ismerten az egész kereszténységnek pajzsa és védőbástyája: „Hungari, quorum regnum antemurale, et Christianitatis clypeus vulgo apellaur...”1 Cuspinianus megállapítása nyilván egy ekkorra már megállapodott, leülepedett minősítést, elnevezést használ, amelyben korábbi évtizedek vélekedése összegeződik. Ez azért is megfontolandó, mert nem magyar szerző nyilatkozik így, vagyis egy külföldi fogalmazza meg a külföldiek által érvényesnek tartott magyar szerep- és hivatástudatot. A védőbástya-gondolat eddigi legalaposabb kutatói történészek voltak, forrásanyagukat is e nézőpont határozza meg. E kérdéskör vizsgálatára az elmúlt öt évtized nem vállalkozott, rosszabb esetben dehonesztálóan emlegette, így fontosságához mérten kutatásában nagy lemaradás alakult ki.2 A kezdeményezés érdeme Györy Jánosé és Terhe Lajosé, akik főként a toposz előfordulásainak összegyűjtésére törekedtek, tudatosították e kutatás jelentőségét. Hatalmas forrásanyagot földolgozva, igényes koncepciót Benda Kálmán máig érvényes tanulmányai teremtettek. Horváth Magda és Waczulik Margit elsősorban német összefüggéseit vizsgálta eredményesen. A kérdéskör kutatásának újabb lendületet Hopp Lajos legfrissebb könyve adhat, amely két vonatkozásban jelent továbblépést: közel kétszáz év lengyel-magyar politikai, szellemi kapcsolataiban tárja föl a védőbástya gondolatot kiterjedt forrásanyagot felhasználva, vizsgálódásaiba a korábbinál jobban bevonja a korszak irodalmi emlékeit is.3 Középkori előzmények után a XV. században, a török-magyar háborúk állandósulásával összefüggésben formálódik ki a védőbástya gondolat. A keresztény hit védelmezésének addig más országokra, népekre, uralkodókra használatos elnevezése egyre inkább szűkül és konkretizálódik a magyarságra. Eleinte még a király kitüntető minősítése ez, vagy a kiemelkedő hadisikerek kivívóit illeti (Hunyadi János), később azonban egyes személyekről áttevődik az ország egészére (regnum, patria) mint politikai-földrajzi fogalomra, legvégül pedig absztrahálódik az országlakosokra, vallási-erkölcsi — majd fokozódó mértékben: etnikai - közösségükre (natio, populus, gens). A XV. század elején a király hitvédő feladatát, küldetését a Nyugat még alárendeli a császárénak. 217
