Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): Végvár és környezet - Studia Agriensia 15. (Eger, 1995)

Nagy László: A magyar végvári katona és a természet

származású volt-e a határvédelmet ellátó, többnyire férfinemhez tartozó személy. Az egykorú adatok tanúsága szerint ugyanis a kétségtelenül méltán elhíresült egri nőkön kívül szinte minden vár védelmében részt vettek nők is, akik közül számosán a férfiakat meghaladó bátorságot tanúsítottak e harcokban.1

Azt kell mondanunk, hogy csupán erőszakoltan lehetne különbséget tenni e kor embereinek a természethez fűződő kapcsolatában annak alapján, hogy ki milyen minőségben szolgálta a haza és a politikai magyar nemzet védelmét a törökellenes élet-halál harcok időszakában, vagy az azt megelőző, illetve azt követő időkben. Ilyen különbségtétel vagy felosztás helyett inkább olyan szempontok alapján vizsgálnám e szerteágazó problémát, hogy a régi korok hadinépét milyen szálak fűzték az őt körülvevő természethez? A katona miként értékelte, látta ennek fontosságát, jelentőségét?

„Az mely kapitány - írja Zrínyi Miklós - az földnek az csínját nem tudja, keveset viszen végben a maga szándékában, mert ha egy nyúlfogásra szükséges, hogy tudjad a helyét hun fekszik, hová kezd futni, hun kell meglesni; mentül inkább szükséges tudni az ellenség járását, lakását, és hun kell állítani a lovast, a hun gyalogot, hun az ágyúkat... Egy árok, egy patak, egy szalma oka volt sokszor hadak veszedelmének: mennyivel inkább kell hát tudni a hegyeket, mint feküsznek, a mezőket, melyre szélednek, az erdőknek járását, a vizeknek folyását.“ Eszmefuttatását Zrínyi egy latin közmondással zárja: „Parva momenta magnós casus faciunt“ - vagyis kis okok nagy eseményeket szülnek.4

Arról, hogy a régi korok emberének, katonájának milyen pontos tereptani ismeretei lehettek, e tudományos tanácskozás fóldrajzszakban nálam járatosabb előadói nyilván részletesen szólnak majd. Az e tudományokban járatlanabb történészként és hadtörténészként csupán álmélkodni tudok azon, hogy a nagyon sok esetben ími-olvasni nem tudó parancsnokok és katonák már a kalandozások korától milyen biztonsággal mozogtak nemcsak Magyarország vagy a szomszédos államok területén, de kontinensünk ■ távoli vidékein is. Pedig a Római Birodalom bukását követően nem voltak előre kiépített hadiutak, szabályos távolságokban fekvő őrállomásokkal, táborhelyekkel. Ennek ellenére, legalább is saját kutatási koromban, csak elvétve találkoztam olyan jelenséggel, hogy a katonák terepismeret hiány miatt ne jutottak volna el az előírt időben rendeltetési helyükre5 A tájékozódásban nyilván óriási szerepe volt az egy-egy adott területet jól ismerő „kalauzok“ igénybevételének. Ezeket

71