Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): Végvár és környezet - Studia Agriensia 15. (Eger, 1995)

Gáspár László: Határőrizeti szempontok érvényesülése a magyar végvárrendszer kialakulásában

elvonulását vagy a várba való behúzódását. Terményből, állatból mentették a menthetőt, végül az őrházakat kiürítették, felgyújtották, falait ledöntötték, hogy a végvár környékét elözönlő támadók oda be ne fészkelhessék magukat. A végházak vitézei végül a török előőrsökkel össze-összeütközve még - sokkal későbbi szóhasználattal élve - egy utolsó harcfelderitést végeztek, végül ők is behúzódtak a végvár falai mögé, és resztvettek annak védelmében.

A vigyázóházaknak azonban nem csak határőrizeti, de határvédelmi feladat is jutott. Azon túl, hogy kitöltötték a határvárak közötti űrt, hogy biztosították az összeköttetést, alkalmasak voltak korlátozott számú lovasság befogadására is. Ennek különösen a XVI. század utolsó évtizedeitől, határvédelmünk magára találásától nőtt meg a szerepe, mikor is a korábban csak passzív védelem némileg aktívabbá vált, és arra törekedett, hogy a harcok színterét áthelyezze a hódoltsági területekre. Ennek legfőbb eszköze a lovasportya volt, bár a gyalogos katonaság is gyakorta kivette részét belőlük. A végvári lovasság által megjárható távolság egyúttal ennek az aktív védelemnek a hatósugarát jelentette. A tarisznyavárakban, végházakban elhelyezett lovasság így egyrészt megnövelte ezt a hatósugarat, másrészt lehetővé tette, hogy a magyar végvidékre betört, portyázó török csapatokat több irányból is szorongathassák.

Mindezekből egy olyan rendszer rajzolódik ki előttünk, amely egyaránt látott el határvédelmi és határőrizeti feladatokat, s ebben a formában példa nélkül állott az európai, és a magyar hadtörténelemben egyaránt. Nem védelmi elgondolások, hanem a szorongató szükség tette olyanná, amilyen lett.

Az a katonai vereség, amit a hódító oszmán birodalom végül is elszenvedett a dunai monarchiától, alapvetően két pilléren nyugodott. Az egyik, hogy a monarchia hadügye ha lassan is, de behozta hátrányát, lemaradását a legtöbb elemében korszerűbb török hadüggyel szemben, és a XVII. század végére meghatározó fölényre tett szert. A másik az a határvédelmi rendszer, amely biztosítani tudja az időt ehhez a fejlődéshez.

Ez a határvédelmi rendszer nem volt igazán impozáns, meg sem közelítette a maga korának hadtudománya által optimálisnak tudott, máshol, főleg Nyugat-Európa egyes térségeiben meglévő korszerű rendszereket. Erre a határvédelmi rendszerre a kor katonai vezetői nem voltak büszkék. Mégis, ez a nyomorult, szükség és kétségbeesés szülte határvédelem képesnek bizonyult egy hódító világbirodalom megállítására, hódító törekvéseinek felőrlésére.

159