Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): Végvár és környezet - Studia Agriensia 15. (Eger, 1995)
Varga J. János: „Az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló palotájok...” A természeti környezet szerepe a dunántúli végvári harcokban
gal való várak alá száguldástól, leshányástól, ragadozásoktúl meg nem szűnnek. ím minapon is Zsámbék alá száguldottanak, az mieinket lesre akarták vonni, az váliakat meg azonképpen Gesztös alatt egy nap háromszor szágul- dották meg.” Alig két héttel később ugyanő írta: „Immár az levelet megpö- csétöltük vala, ilyen hírünk jüve, hogy az tokajiak és kállaiak Szolnok alá száguldottanak vala, az mieinkben tüzünütüt elvittenek, egynéhányat levág- tanak.”4 A csatározások béke idején is zajlottak, hiába tiltották a törvények és rendelkezések mindkét oldalon. Hogy miért maradtak hatástalanok a dörgedelmek, arra jól rávilágít a koppányi Szinán aga 1559-ben kelt levele, amelyben kifejti Magyar Bálint fonyódi kapitánynak a török őrség álláspontját: „... minükünk is erősen meg vagyon hagyva az hatalmas császártól és mind az nagyságos pasától, hogy megtartsok a frigyet, és senki vára alá ne menjünk. Ingyen az kit az mezőn találnak tízet, húszat, harminckettőt, ötvenet és megverik, azzal az két fejedelem között való frigy fel nem bomol. Az vég mindenkor így járt, az szegény legény ezfélével él, mivelhogy az frigy alatt az fejedelmek is szűkön fizetnek.”5 A levelet egyébként akár Magyar Bálint vagy bármelyik magyar végvári kapitány is írhatta volna. A Nyugat-Dunántúl helyzete a XVII. század elejétől vált igazán súlyossá. 1600-ban elesett Kanizsa, és az erősség a török kezén minden rossznak a műhelyévé vált, ahonnan az őrség nap mint nap kijárt a zalai és vasi falvak adóztatására, hódoltatására. Mivel ezen a vidéken nem létezett olyan vár, amelyik nagyságra, erőre versenghetett volna a jól kiépített Kanizsával, a védekezésnek azt a módját választották, hogy a kisebb végházaknak egész sorát szerelték föl a várható török támadások feltartóztatására. Ez a várlánc a Muraközben, Légrádnál kezdődött és Csáktornyán, Szécsiszigeten, Lentin, Lövőn, Egerszegen, Szentgróton, Zalaváron át óriási félkörívben húzódott Kiskomáromig. A zalai dombvidék természeti adottságait előnyösen felhasználó erősségek nem egyszerű vonalat alkottak, hanem egymás mögött is álltak, hogy ha egy kisebb török csapatnak sikerül valamelyiket megkerülnie, vagy nagyobb török erőnek lerombolnia, mögötte másik álljon készen a védelemre. Ezért tartottak Szécsisziget előtt őrséget Kányavárait, Lenti mögött Alsólendván, Egerszeg előtt Kapomakon és Pölöskén, mögötte Egervárad, Szentgrót mögött Szentgyörgyvárott és Zalavár mögött Keszthelyen. A „Kanizsa ellen vetett végházak” - ahogyan forrásainkban nevezik őket6 — 139
