Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)

Nagy László: Várad szerepe a Partium és Erdély életében a 16-17. században

csak korábban a lengyel királlyal azonos nevű somlyai Báthory István, Gábor fejedelem édesapja. Ez a körülmény nem csupán azt jelentette, hogy a váradi főkapitányi tisztet betöltőknek komoly beleszólásuk volt Erdély ügyeibe, hanem azt is, hogy tekintélyük révén sokkal inkább ki tudták harcolni a vár hatékonyságához szükséges anyagi eszközöket, mint például a török elleni végvárvonal magyarországi szakaszának területi főkapitányai. Az erdélyi országgyűlési végzéseket lapozva sorozatosan találkozunk a Várad szüntelen erődítéséhez szükséges pénzösszegek és közmunkák megszavazásával. Az 1596-os decemberi gyűlés például külön határozatba foglalta: „Ez mostani időben kiváltképpen való építést kíván [t. i. Várad] ezért végeztük, hogy Közép-Szolnok, és Kraszna vármegyében mind ő felsége, urak és nemesség jószága válogatás nélkül Várad építésén minden segítséggel legyen, valamikor a váradi kapitány uram által requirál- tatnak felőle.”16

Bár Erdély, mint köztudott, török vazallus állam volt, s a nyugati határszélen fekvő Várad erősítése papíron a királyi Magyarországon felől jöhető támadások eredményesebb visszaverését szolgálta, mégsem a bécsi udvar tilalmazta a védművek tökéletesítését, hanem a török fél. Ez a jelenség több dolgot is bizonyít. Mindenekelőtt talán azt, hogy a Porta csupán átmeneti állapotnak tekintette Erdély „különleges státusát” a birodalmon belül, amelynek másfél százados fennállását csupán a kényszerűség, a középkori Magyarország erejének megosztására irányuló oszmán törekvés hozta létre.17 A török valójában nem bízott az erdélyiekben sem, s ezért nem nézte jó szemmel, hogy azok egy olyan erős „fő várral” rendelkezzenek, amelynek a megszerzése, birtokba vétele - amint azt később látni fogjuk - ugyancsak sok véráldozatot követelt.18 Emellett - különösen a 17. század első felében - a váradi katonák minden fejedelmi tilalom ellenére ugyancsak sűrűn jártak török hódoltsági területre portyázni, pontosabban „sákmánolni” vagy „rablani”. így volt ez még a török fegyverekkel trónra ültetett Bethlen Gábor fejedelemsége idején is, s még inkább a két Rákóczi György uralkodása alatt. 1652-ben például már szinte nyílt ütközet zajlott le az erdélyi végváriak és a gyulai török végbeli katonák között. Amikor pedig az oszmán hatalom nyílt háborút indított II. Rákóczi György uralmának a megdöntésére, alig múlt el nap, hogy ne lett volna fegyveres összecsapás a váradiak és a végbeli törökök között. Szalárdi János írja többek között, hogy a váradiak „csatára a török földin váltig járnak vala”, naponta hordják a levágott „tar fejeket” Váradra, azokat ott karóra tűzik a vár hídja előtt.19

Az első nagy török támadás Várad megszerzésére 1598-ban ment vég42