Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)

Csorba Csaba: A végvári rendszer néhány kérdése Északkelet-Magyarországon

török és magyar a védhető szilárd építményeket vagy igyekezett erődítményrendszerébe bevonni, vagy lerombolni, hogy a másik ne használhassa. A sűrű falurendszer révén a templomok tornyai kiválóan alkalmasak voltak tűz-, fény-, illetve füstjelek leadására, s így az információk gyorsan a végvárakba, akár a kassai főkapitánysági székhelyre érhettek, hamarabb, mint a lovas futárok. Jól kiépített figyelőrendszer lehetett, s a települések védelmét is megszervezhették. A 17. században nagyon sok helyen megtelepedhettek hosszabb-rövidebb időre a falvakban kisebb hajdúcsoportok is (többségük kiváltságlevelet valószínűleg csak hosszabb idő után, vagy még akkor sem szerzett), akik harci tapasztalatai segítettek a védelem megszervezésében.

A „hivatalos végvárak”, a magánvárak, a várkastélyok, az erődített, illetve várrá alakított kolostorok (lásd 2. sz. melléklet), az erődített települések, köztük a hajdúvárosok, az erődített templomok együttesen mélységében erősen tagolt védelmi vonalat jelenthettek, amely képes volt a török támadások idejekorán való jelzésére, a kisebb rablóportyák megszűrésére, visszaverésére. Ennek a jól szervezett láncnak, amely rendszert képezett, volt köszönhető, hogy a török hódítás Magyarország területén lefékeződött. Az ország (és a Habsburgok) katonai és pénzügyi lehetőségeihez igazodva ez a védekezési rendszer volt az optimális. Kialakulásához évtizedek kellettek. Nem volt központilag szabályozott és szervezett, részben spontán kezdeményezések eredője volt a védelmi rendszer, amit „saját szakállukra” is alakítottak a végvári kapitányok, s próbáltak szervezni a főkapitányok.8 Az erődítések épültek és pusztultak. Természetesen a mellékelt térképen látható különféle erődítmények egyidőben, egyszerre sosem léteztek. Csak fáradságos aprómunkával lehet többé-kevésbé kideríteni az időrendi rétegeket. A Rákóczi-szabadságharc után, sőt már az 1690-es években szükségtelenné válva, az erődítések jelentős részét megszüntették, lerombolták. Nemcsak politikai és katonai okok miatt (a Habs- burg-kormányzat akciói), hanem azért is, mert a települések fejlődését akadályozták. Helynevek, a néphagyomány, régi térképek, összeírások, egykori irományok egy-egy odavetett megjegyzése őrizte meg az erődítmények emlékét. Némelyikének semmiféle nyoma sincs, csak a történész fantáziája (ami természetesen tudományosan behatárolt következtetéseken alapul) töltheti be a hézagokat.

Ha a védekezés egykori rendszerére vagyunk kíváncsiak, mindenekelőtt a megvédendő területből, annak földrajzi adottságaiból kell kiindulnunk. Ebben sokat segítenek a II. József-kori katonai térképek, amelyek az egy-másfél évszázaddal korábbi földrajzi állapot tekintetében is irány198