Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)
Nyakas Miklós: A hajdúvárosok katonai szerepének alakulása a 17. század második felében
ugyanis ez év február tizenhetedikén Polgáron gyűltek össze, s innen intéztek levelet Szabolcs megye rendjeihez, amelyben hírül adták a török készülődését, s azt is, hogy a török nem egyéb helyekre, hanem a hajdúváro- sok „romlására” jönne, s csak azután fordulna Erdély irányába. Kérték ezért, hogy a vármegye is ülne fel, s a tragédiát megelőzendő Dobon vagy Dadán gyülekezzen.16 A városok pusztulása az egységesnek tűnő fellépés ellenére is bekövetkezett, de magatartásuk jól jelzi egymásrautaltságuk tudatát. A bécsi udvar a történtek ellenére is a hajdúvárosokat jó ideig komoly katonai erőnek tartotta. Csáky Ferenc felsőmagyarországi főkapitány 1668-ban például nem nézte volna jó szemmel, ha a hajdúvárosok lakóhelyeiket üresen hagynák, hiszen - mint olvashatjuk - ha a vasvári békekötés értelmében Szabolcs és Szatmár megyék valóban hódolatlanok maradnak, akkor nem kell félni a töröktől egyik hajdúvárosnak, így Szoboszlónak sem. A hajdúvitézek megmaradására a legfőbb biztosíték maguk a végvárak, különösen békesség idején, háborúban pedig mezei hadak mellé osztották be őket, és „minden szükségnek idején egymás erejével és segítségével éltek...”. A töröknek való behódolás gondolatát a főkapitány a leghatározottabban tiltotta. Nem használt a szoboszlói hajdúknak az a levélben is hangoztatott érve, hogy „igen pusztában hét végvárbeli török között” élnek, s így csak hódolva maradhatnak meg továbbra is.17 Ellenkező értelmű terv fogalmazódott meg 1672-ben Spankau fejében, aki a hajdúvárosok tényleges katonai erejét félreismerve, s azt jelentősnek tartva, azt fontolgatta, hogy a török elöl azokat közelebb kellene telepíteni az észak-magyarországi végvárakhoz. A szoboszlóiakat Raka- mazra, a vámospércsieket Király telekre, a hadháziakat pedig Nagyfaluba gondolta átköltöztetni. Számítása szerint a hajdúvárosok fegyveres ereje így három óra leforgása alatt összegyűlhetett volna. Az érintett városok Spankau tervét el is fogadták, a megvalósítás azonban - nem tudni pontosan miért - elmaradt.18 Nyilván ebből a vélekedésből fakadt - sok más egyéb tényezővel egyetemben -, hogy a bécsi udvar a 17. század második felében hajlandó volt a hajdúvárosok kiváltságait több ízben is megerősíteni, méghozzá változatlan formában, azaz a kiváltságaikat nem csorbítva. Ilyen megerősítő oklevelet adott ki például I. Lipót 1666. dec. elsején, de ilyen oklevél ismeretes 1687. aug. negyedikéről, 1690. jún. tizenhatodikáról, 1693-ból és 1695- ből.19 Ugyanakkor tény, hogy ettől függetlenül már ekkortájt eleinte rend- szertelenül ugyan, de állami adózással is terhelték a városokat, sőt 1696-tól 181
