Petercsák Tivadar (szerk.): Kovács Mihály önéletírása - Studia Agriensia 12. (Eger, 1992)

Bevezető

Párizshoz, majd Münchenhez, Düsseldorfhoz igazodó vonalától is - így elsősorban konvencionális történeti festői felfogása vált egy csapásra túlhaladottá. Itthon már a hatvanas évek elején porondra lépett a „nagy” történeti festőnemzedék; Madarász, Székely, már jelentkezett Munkácsy, s már dolgoznak a kiegyezés után felvirágzó hivatalos művészet nagy akadémistái is. Bár Kovács ezután többször is megpróbált itthon gyökeret verni, élete további idejében mindig érezhetünk valami növekvő idegenséget, művészetében olykor görcsös megfelelni-vágyást, s az egyre inkább elszigetelődő művész kiábrándultságát.

A kiegyezés hírére fiatal spanyol feleségével azonnal hazatért, de itthon csak arcképfestői megbízások várták. Ezek a nagy számban készült, mesteri technikával festett reprezentatív arcképek, amelyeken a művész egyaránt csillogtathatta karakterizáló készségét és a ruházat, a környezet és tárgyi rekvizitumok megfestésében mesterségbeli tudását, a műfaj élvonalába tartoznak, de ambícióit nem elégítették ki.

Amikor 1872-ben továbbindult Münchenbe, hogy ott keressen működéséhez kedvezőbb légkört, művészetéhez inspirálóbb közeget, az Archeológiái Értesítő együttérző cikkírója így búcsúztatta: „Kovács Mihály kitűnő és classikus műveltségű festőnk is távozik Münchenbe, hol bizonyára többet lesz elfoglalva, mint Pesten... Ott a külföldön nem keilend magát napszámossá alacsonyítania...” A Münchenben készült művek, ugyanúgy, mint a következő bécsi és itáliai évek termése, bár olyan egyéni szemléletű, póztalan, emberien egyszerű darab is akad köztük, mint a Szeresd felebarátodat (melynek nagyméretű változata külföldre, ismeretlen helyre került), - már csak megbízható festői tudásának vitathatatlan bizonyítékai, s nosztalgikus újraélése, összegzése ifjúkori tanulmányai eredményeinek.

1877-től 1892-ben bekövetkezett haláláig Budapesten élt. Munkássága e késői szakaszában is a régi virtuozitással festette portréit, a külsőségek vonzó megjelenítésén túl bizonyságát adva kivételes emberábrázoló képességének. 1884-ben az Operaház belső díszítésében is részt kapott. Zenélő amoretteket ábrázoló faldekorációja jelenetein a képterek finoman kiegyensúlyozott, ritmikus kitöltése korábbi dekoratív próbálkozásait idézi vissza. Élete utolsó éveit a csendes elmagányosodás,

18