Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Ortutay András: Esztergom vára és a várbeli katonaság a 17-18. század fordulóján
látható volt, de a távolság túl nagy volt, meg kellett erőltetni az ágyúkat. Mégis sikerült, bér sok kárba veszett lövésünk volt. Rés támadt, a mérnök úgy ítélte, hogy használható, és bár nem osztottam véleményét, rohamot rendeltem éjszakára. Az ellenség oly pazarló mennyiségben ontotta a gránátot és a bombát, hogy valóságos tűzesőként hatott. Ez a látvány szokatlan volt a hadak számára, és nem nagyon igyekeztek fölfelé, úgyhogy minden nagy zajjal, de kevés eredménnyel folyt le. Ez az elhibázott roham időt engedett az ellenségnek a rés elsáncolására. Ezt a rést igen könnyen megközelíthetetlenné lehetett tenni, mert a hegy magassága miatt nem rongálhattuk meg a sáncot, amelynek csak mellvédjét érintették a golyóink. Azt ajánlottam tehát a mérnöknek és La Mothe tüzérségi parancsnoknak, használjuk fel azt a nagy mélyedést vagy barlangot, amelyről beszéltem, és rendeljünk ki oda egy aknamestert. Előre láttam ugyan, milyen nehészégekkel jár aknát telepíteni egy természetes mélyedésben, ahol erős léghuzat keletkezik, de a városparancsnok, Kucklander ezredes — azoknak jelentése alapján, akik ismerték - jámbor öregúr volt, aki megvásárolta ezt a rangot anélkül, hogy a hadtudományban gyakorolta volna magát. Az odaküldött aknamester nagyon kényelmesen és kedvére dolgozott. Először egy hasadékra vagy érre akadtak, amely előre vezetett. Miután ezt megnyitották, felfedeztek egy másik, jobbra kanyargó szűk mélyedést is, ez azonban nem látszott érnek. Nagyon kemény vörösmárvány volt, nem is fogta a véső. A munka meglassult és sikere egyre kótesebbé vált. . . Sürgettem tehát az aknamestereket. De nem volt már több lőporom, mint amennyi az akna megtöltésére kellett. Az ágyúk gyújtólyukai már nagyon megromlottak gránátokat hozattam, és a távolság ellenére is észrevettem, hogy az ágyúkból lőtt bombák a várban lévő épületek ellen nagyon hatásosak. Amikor már elég nagy mennyiségű lőpor volt benne, parancsot adtam, hogy szólítsák megadásra a parancsnokot, aki nem felelt, hanem éjszaka kitört, elfoglalta az aknát, és megölte aknamestereinket. Lőporom egy részét elvitte, az üregben pedig embereket hagyott. Ez nagyon kellemetlen esemény volt, de nem akartam tágítani, és parancsot adtam legjobb csapataimnak, hogy vessék ki az ellenséget az üregből. Ez a vállalkozás elég nehéz volt, mert csak szűk ösvény vezetett oda, és a vártól fél puskalövésre a hegy oldalán kellett felmenni, de felvonuló hadaink példás magaviseleté és bátorsága megijesztette a németeket, közeledtünkre otthagyták őrhelyüket, és amilyen gyorsan csak tudtak, felmásztak a hegyre. . . Másnap kora reggel megadásra szólítottam fel a parancsnokot azzal az ajánlattal, hogy küldjön ki egy tisztet, és az meggyőződhetik róla, hogy az akna, melynek szerkezetét ismeri, robbantásra készen áll. A parancsnok megijedt, túszokat küldött, és a megadási egyezséget nemsokára megkötöttük. A résen át vonultak ki a várból, hajókat adtunk nekik, két nappal később pedig Te Deum-ot énekeltettem a kápolnában, melyet még Szent István király építtetett. A három erőd egy időben lövetett a megadás örömére.”15 De a siker nem tartott sokáig, rövid ostrom után a Starhemberg vezette császáriak 1706. október 9-én szabad elvonulás fejében visszafoglalták az esztergomi várat. Az 1700 főnyi helyőrségből 300-an a várban is maradtak, átállva a császáriakhoz. A császáriak elől sokan elmenekültek Érsekújvárra, 80 család vagyonát, szőkéjét kobozták el, közülük többen már korábban a császári amnesztiával élve hűségre tértek, de az elmenekültekkel, akik között több végvári katona családja is volt, a későbbiekben már nem találkozunk a városi összeírásokban, sem az 1712-esben, sem az 1715-ös és 1720-as országos összeírásban. Báró Bruggenthal, aki 1706-1708 között várparancsnokként intézte az amnesztia ügyeket, kevésbé volt mohó, 95
