Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Csorba Csaba: Várak a Rákóczi-szabadságharcban
Csorba Csaba VÁRAK A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARCBAN A magyar történelemben a várak katonai szerepe a Rákóczi-szabadság- harccal zárult le. Európai viszonylatban várkutatásunkkal nemigen büszkélkedhetünk egyetlen korszak vonatkozásában sem, s ez a megállapítás fokozottan igaz a kuruc küzdelmek korszakára. A Rákóczi-szabadságharc kutatását Thaly Kálmán alapozta meg, mintegy négy évtized alatt írt alapvető monográfiáival, forráskiadásaival.1 A későbbi kutatás korrigálta ugyan Thaly kurueképének túlzásait és pontatlanságait, a várakkal azonban nem foglalkozott fontosságuknak megfelelően. Természetesen a kutatásnak ezt a hiányosságát egy rövid előadás nyomán készült tanulmány keretében rém pótolhatjuk, feladatul csupán azt tűzhetjük magunk elé, hogy a téma fontosságára ráirányítsuk a figyelmet, kritikai vizsgálat alá vegyük eddigi ismereteinket, kérdéseket tegyünk föl, s fölvázoljuk a legalapvetőbbnek vélt feladatokat. Nem szándékozunk tudománytörténeti áttekintésre vállalkozni, csupán néhány összefoglaló mű alapján próbáljuk érzékeltetni a kutatás irányait, eredményeit. A legutóbbi időkig a Rákóczi-szabadságharc legalapvetőbb katonai elemzőjének Markó Árpád számított. A Rákóczi Emlékkönyvben megjelent tanulmánya (Rákóczi mint hadvezér) a kor vár-kérdésének máig leg- megalapozottabb összefoglalása. Markó Árpád szerint a szabadságharcban csaknem 200 kisebb-nagyobb vár játszott katonai szerepet. Ezek közül mindössze 26 maradt állandóan császári kézen, a többi kuruc kézre jutott. A várakon kívül több új erődítmény is épült (földvár, megerősített sánc, hídfő), mint Karva, Nyerges- újfalu, Bottyánvára (Dunakömlőd mellett) — valamennyi a Duna partján. Markó szerint a legnagyobb szerepet a felkelés során Érsekújvár játszotta, amelyet Rivière francia ezredes tervei szerint építettek át, Vauban francia marsall erődítési rendszere nyomán. A francia tisztek (Le Maire hadmérnök brigadéros, La Mothe La Rivière, tüzérezredes, Des Al leurs altábornagy) nagy szerepet játszottak a tüzérség és a várharc vonatkozásában.2 A többnyire rendszeres kiképzést nem kapott, kötelékharcászatra nem képzett kuruc seregek jellemzőit jól látta Markó: „A lassú, szívós és sok megpróbáltatással járó harcot a kurucok általában nem kedvelték s ezért várak megvívásánál csak akkor értek el eredményeket, ha a vár meg- rohanása hirtelenül sikerült. Ilyen alkalmakkor azután bámulatraméltó hősiességgel rohamoztak és másztak a falakra hajdúk, huszárok egyaránt.”3 A felvidéki hadjáratot elemezve Markó alapvető kérdésre mutat rá a vágvölgyi várak kapcsán, amelyeket Lipótvár és Trencsén kivételével elfoglaltak a kurucok: „Sajnos, hogy Rákóczi haditerveiben a vágvölgyi váraknak összefüggő erődrendszerbe való összevonása és kiépítése nem játszott szerepet. Ez kétségkívül mulasztás volt, mert ha ezt megteszi akkor olyan erős ellenállási vonalat nyer, a Dunától északra, hogy azon minden császári támadás megakad, sőt talán Pozsonyt (amely sohasem került kuruc kézre) is elfoglalhatta volna. E mulasztás oka Rákóczi tapasztalatlanságában és abban a körülményben kereshető, hogy nem volt kellő műszaki csapata és tüzérsége.”4
