Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
N. Kiss István: A katonaparasztság sorsa 1699-től a 19. század második feléig
Az évi egy talléros fizetség a földes úr számára jelképes értékű volt és a bérelt puszta-földek után is csak úgy adtak dézsmát, mint bárki más szabad állapotú bérlő. A még a kuruc kormánytól megígért és Károlyitól vállalt „felszabadítás a földesúri hatalom alól” a volt kuruc generalis, majd császári altábornagy birtokain megvalósult! Az 1723. és 1738. évi Károlyi urbáriumokban mindenütt megtaláljuk a csak évi 2 forintot (1 tallért) fizető libertinusokat azaz az 1711-ben felszabadított, korábbi jobbágykatonákat!20 Mint ismeretes, a 18. században megerősödött a refeudalizáció : a földesurak igyekeztek a katonaparaszti rendszernek véget vetni, és a szóban- forgó parasztoktól teljes értékű szolgáltatást, adót és robotot követeltek. A katonaparasztság problémáját azonban nem lehetett egykönnyen megoldani, mivel itt egy félfegyverzett, de facto szabad és viszonylag jómódú rétegről volt szó, akik nem hagyták magukat ellenállás nélkül jobbágysorba visszaszorítani. Jól tükrözi a Muraközi uradalom és a volt katona- parasztság közötti küzdelem ezt az eldöntetlen helyzetet. Az összeíró, maga is kamarai tanácsos, ugyanúgy határozta meg a katonaparasztok helyzetét valamennyi településükön, mint Novakovecz faluban:21 „Egykor fegyverrel szolgáltak, egynegyed telek után, mint huszár, egynyolcad telek után, mint hajdú..., ezen kívül teljesen adómentesek voltak..., most katonai szolgálat helyett évi 45 forint bérletet fizetnek” ti. az egész falu. Eszerint a katonaparasztok ekkor és itt már sem nem katonák, sem nem parasztok! Kedvezményes bérletet fizetnek csak, — robotjuk stb. nincs — és katonai szolgálatot többé már nem teljesítenek. Kétségtelen ugyanis, hogy a 18. század folyamán a nemesi vármegyék és a rendi állam igyekeztek a katonaparasztságot refeudalizálni azaz a jobbágysorba visszakényszerí- teni — nem is minden siker nélkül! Kivéve a hét hajdúvárost, a kelet-magyarországi hajdútelepek népességét hosszabb-rövidebb huzavona után paraszti adózásra szorították.22 Túlnyomó többségében hasonló sorsra jutott a Batthyányi-uradalmak hajdúsága is. A refeudalizáció azonban nem mindenütt járt sikerrel, legalább is a 18. század első felében. Érdekes és jellemző a katonaparasztság szempontjából már érintett muraközi katonák és a zágrábi püspök praedialista huszárjainak 18. századi sorsa. Csáktornyán 1720-ban, amikor az uradalom gazdát cserélt, a Kamara részletes urbáriumot fektetett fel. Ennek alapján a katonaparasztság helyzete a következőképpen alakult: Nedelicz és Perlak oppidumokban a korábbi szabadságot Lipót császár már 1678-ban megerősítette, hangoztatván, hogy „e statu rusticano exemptionem” a katonai szolgálat fejében élvezik.23 Helyzetük 1720-ban is változatlan, míg Légrád oppidumban „bár az erőd (s így a katonai szolgálat!) megszűnt, a lakosok személyüket tekintve, továbbra is szabadok maradnak”.21 A fenti 3 mezővároson kívül, további 11 helységben összesen 324 katonaparasztot írnak össze, míg 68 katonaparaszt már a földnélküliek listáján szerepel. Zömük már nem teljesít tényleges fegyveres szolgálatot, de régi kiváltságaikat megtartva, csupán az újonnan bevezetett mérsékelt árendá- val tartoznak az uradalomnak.25 A zágrábi püspökség urodalmaiban, a már ismert 1769. évi összeírás tanúsága szerint, a katonaparasztság ellenállása szabadságának védelmében még erőteljesebb és sikeresebb. Leszámítva az eredetileg is csupán kedvezményeket, de nem szabadparaszti állapotot élvező decimalisták jó részének jobbágyi sorba szorulását, a katonaparasztság gerince, a praedialista huszárság, a 18. század második felére is megőrizte személyének és katonai földjének szabadságát.26 A Batthyányiak dunántúli hajdúi sem váltak mindenütt jobbágyokká, néhány helyen meg tudták tartani szabadparaszti helyzetüket.27 Hasonló39
