Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Czigány István: Regularitás vagy gerillaháború (Gondolatok a magyar hadügyi fejlődés kérdéseihez
Czigány István REGÜLA RITÁS VAGY GERILLAHÁBORŰ (Gondolatok a magyar hadügyi fejlődés kérdéseihez) A 17. század utolsó esztendejében megkötött karlócai béke korszakos fordulót jelentett Magyarország történelmében. E békeszerződés nemcsak a török magyarországi uralmának végét jelentette, de egyben újra Európa nyugati felének fejlődési irányához kapcsolta az ország egészét. A hatalmi viszonyok alapvető átrendeződése azonban igen komoly megrázkódtatást jelentett a magyarországi társadalom számára. Itt nemcsak a tizenöt évig tartó törökellenes felszabadító háború óriási anyagi és vér- áldozataira gondolunk, hanem azokra a politikai és társadalmi, valamint pszichikai változásokra és hatásokra, melyeknek árnyékát előre vetette a hatalmi struktúra megváltozása. Mert kétségtelen tény, hogy a másfél százados török uralom hatalmas léptekkel vetette vissza Magyarország európai típusú gazdasági és társadalmi fejlődését, mégis a két birodalom végvidékén állandósult háborús állapotok, kedveztek a társadalmi mobilitásnak, a központi államhatalom meggyengülése, pedig utat engedett a partikuláris politikai és gazdasági törekvéseknek. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a Habsburg-abszolutizmus erősebben éreztette hatását a királyi Magyarországon, a társadalom egy jelentős része élesen szembe került az uralkodóval. Eklatáns példa erre a Wesselényi összeesküvés nyomán kibontakozó, bujdosó majd később kuruc néven nevezett mozgalom, melynek motorját kezdettől fogva a törökellenes háborúk során kitermelődött katonarétegek, illetve a főleg az ország észak-keleti részéből rekrutálódott kis- és középnemesek képezték. Hasonló folyamat játszódott le a karlócai békét követően, amikor II. Rákóczi Ferenc vezetésével közel nyolc éves küzdelmet folytattak a Habsburg-uralom ellen, mely küzdelem a kuruc mozgalom betetőzése volt, amit az adott politikai és katonai helyzetben egy igen kedvező békeegyezménnyel zártak le. Ám a történettudomány művelői máig is széles körű vitát folytatnak arról, hogy a 17. század utolsó és a 18. század első évtizedében lezajlott kurucok küzdelmeinek eredményességét vajon mennyiben gátolta, illetve segítette elő a hadviselés reguláris, vagy irreguláris volta? Ennek eldöntése azonban korántsem egyszerű kérdés. Hiszen a dolog problematikája nem abban rejlett, hogy a kurucok hadereje rendelkezett-e regulamentumokkal vagy sem. A Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc vezette hadsereget még annak alapján sem minősíthetjük reguláris, vagy irreguláris hadseregnek, hogy az ezredek kisebb, vagy nagyobb részét több-kevesebb rendszerességgel fizették, s ezért a katonai adminisztráció azokat már, mint reguláris ezredeket említette. Mindezek alapján úgy véljük, hogy a régularités, vagy irrégularités kérdése sokkal szélesebb kibontást igényel. Legelőször arról kell pontos képet rajzolnunk, hogy a magyarországi hadügyi fejlődés milyen módon kapcsolódott az Európa nyugati felén lezajlott „hadügyi forradalom” nyomán átformálódott modern hadviseléshez.1 A királyi Magyarország területén a 15. századtól kezdődő, majd permanenssé váló törökellenes harcok az ország gazdasági és társadalmi életét fokozatosan militarizálták. A gyakori hadjáratok és a szinte állandósuló csatározások pusztításai hosszú távon demográfiai stagnálást eredményeztek, de a katonáskodáson keresztül olykor viszonylag széles társadalmi rétegek számára nyílt meg a felemelkedés lehetősége. Az állandó hadiálla25
