Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Nagy László: „ Álmodjunk harcot szegényi magunknak..." (Végvári vitézek - szegénylegények 1699-1703 között
Nagy László „ÁLMODJUNK HARCOT SZEGÉNYI MAGUNKNAK.. (Végvári vitézek - szegénylegények 1699-1703 között) „A lovagtól a vitézen át a szegénylegényig tart az a hosszú történelmi út, amelyet a magyar társadalom e sajátos katonarótege végigjárt.” Ennek az útnak az egyes állomásait, a változások okait csakis a 17. századi európai hadtudomány és hadművészet fejlődésének vizsgálata után lehet világosan látni és megérteni. Nevezetesen azt is, hogy miként lett a 16. század egykori híres és büszke végvári vitézeiből a 17. század végére „szegénylegény” — ahogyan elkeseredettségükben, nyomorúságukban általában szívesen nevezték magukat. Ez a réteg természetesen korántsem csupán a „végvárak és kastélyok vitézlő népéből” került ki. Számosán jöttek soraik közé a privilégiumaikat vesztett bihari „kis” hajdúvárosok lakóiból és a „rideg” szabadhajdúkból is. A meghatározó szerep mégis a hajdani végváriaké volt. Azé a rétegé, amelynek sorsa nyomon kísérhető az egykorú szegénylegényénekekben, de amely réteg megtalálta a maga zseniális költőjét Ady Endre személyében is” — olvashatjuk Klaniczay Tibornak a magyar végvári katonaság 17. századi történetét tárgyaló munkához írt előszavában.1 Ezért is vált előadásunk címévé egy Ady-verssor „A tábor-tűz mellett” című költeményéből, amely oly híven tükrözi a karlócai békekötés után az ordasokkal nádasok, erdők rejtekén lappangó bujdosó vitézek érzelem és gondolatvilágát: „Sok a fenyő-rúd, magas a máglya / Ne félj, cimborám, csak az Isten látja / Hol járnak óta császár vitézi? / Az mi lángunkat csak az Isten nézi. / Szétszórt máglyáink míg ki nem hunynak, / Álmondjunk harcot szegényi magunknak.”2 Mielőtt azt vizsgálnánk, hogy vajon kikből kerülhettek ki és hányán lehettek azok, akik a török hódítók és elnyomók kiűzése után is az erdei tábortüzek mellett lappangtak a „császár vitézi” elől és álmodtak harcot „szegényi maguknak”, vessünk egy pillantást arra, vajon mennyire lehet történetileg hitelesnek tekinteni Ady idézett verssorait és az ő egész huszadik század eleji szegénylegény-kuruc költészetét? Ezzel kapcsolatos nézeteinket évekkel ezelőtt részletesen kifejtettük egy terjedelmes tanulmányban.3 Ezért jelenleg csupán a kérdés rövid summázatát kívánjuk adni: A magyarság európai hivatásának vallása minden bizonnyal nem kis mértékben segítette Ady közelkerülését azokhoz, akik több mint másfél századon át, akarva-akaratlanul ilyen szerepet töltöttek be Közép-Európában. Nevezetesen a „nyugtalan vitézek”-hez, a végvárak és hajdúszállások lakóihoz. Ezekkel a régi „hasonszőrű magyarok”-kal való sorsközösség érzése segítette őt annak felismeréséhez is, hogy a verseiben többször megjelenő „szegénylegények” valójában túlnyomóan nem a jobbágyságból kerültek ki, hanem az úgynevezett „köztes rétegek”-ből. Ezek a társadalmi képződmények a feudális uralkodó osztály és a jobbágyság között helyezkedtek el. Életformájuk, gazdasági helyzetük ugyan a jobbágyokéhoz hasonlított, de társadalmi tudatuk a nemesi rendhez közelítette őket.4 Ady a magát „népért síró bús bocskoros nemesnek” valló poéta nem utolsó sorban azért is tudott valami hihetetlen empátiával azonosulni e régmúlt korok „szegénylegényeivel”, mert az ő életvitele, gondolkodása is fölöttébb hasonlított azokéhoz. A költőnek az irodalomtudomány által konstatált „bujdosó kurucsága” a politikai magatartásformáján túl egyúttal egy sajátos életszemlélet kifejeződése is volt. Századokkal korábban a harcoló kurucok nagy többségét alkotó „szegénylegények" é1 et vitelét a minden15
