Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Domokos György: A magyar katonaság helye és szerepe a császári hadsereg harcászatában Buda ostrománál
tokra. Egy olyan fajta rohamkísérletnél, mint amelyről Grimani a július 24-i jelentésében beszámol,29 vagy a július 27-i általános rohamban a Duna felől többségében magyarokkal végrehajtott, eleve kilátástalan elterelő hadműveletnél30 valóban elképzelhetőnek tartom, hogy efféle indokok is szerepet játszottak a magyarok felhasználásában. A császári hadvezérek, érthetően, igyekeztek óvni a drága pénzen fogadott, jól kiképzett zsoldosokat, ha a szinte ingyen harcoló magyarok31 is rendelkezésre álltak, s főképp, ha azok önként jelentkeztek ezekre a veszélyes feladatokra.32 Ám a hadvezetés azon döntésében, amely egy általános rohamban a gyengének, megbízhatatlannak tartott magyar gyalogosokat a támadó oszlopok élére állította, bizonyosan nagyobb jelentőséget kaptak a harcászati megfontolások. Erre vonatkozóan Károlyi Árpád nyomán a Főjelentést idézem: „. . . miután a magyar hajdúk a fegyverrel épp oly ügyesen tudnak bánni, mint a törökök, közülük bizonyos számút ki kell válogatni, a gránátosok mellé adni, s ismeretes fürgeségüket a török mellvéd tetejének megmászására felhasználni.”33 A császári hadvezetés tehát kiaknázta, hogy a németeknél könnyebb felszerelésű, gyorsabban mozgó magyar gyalogos a rohamoszlop élén haladva, hamarabb elérte a megtámadott rést, majd sebesen fölkapaszkodván a falra, mindaddig lekötötte a védelmet, amíg a nehéz fegyverzete miatt lassabban előrenyomuló zsoldos gyalogság odaért, és nagyobb lökőereje segítségével végrehajtotta a be- vagy áttörést. Ki kell itt emelni, hogy a magyarok számára ez esetben előnyt jelentett egyéni képzettségük jellege, mely sokban hasonlított a törökökéhez, s így a test test elleni küzdelemben jobban tudtak alkalmazkodni az ellenfél harcmodorához. A rohamok során, amikor a német gyalogsággal együtt harcoltak, a magyarok rendszerint jól megállták a helyüket. Július 27-éről többek között ezt írja egy angol önkéntes Deák Farkas fordításában megjelent naplója: „A brandenburgiak is elfoglalták a kis árkot (little Wall), köztük ötven hajdú is volt, kik igen jól viselték magokat.”34 Augusztus 3-án pedig Zenarolla mondja a magyarokról, hogy „nagyon bátron viselkedtek az akcióban”.35 A dicsérő szavak mellett azonban az is kiderül, hogy a magyarok nem állják a janicsárok lőfegyvereinek össztüzét. A Deák-féle napló arról tudósít, hogy a védők július 25-i nagy kitörésekor „a hajdúk az első sortűz után összeütköztek a törökökkel, de tágítottak, s ezáltal némi zavart okoztak a mieink között ’.36 Ugyancsak eszerint a július 27-i általános rohamban hasonló okok miatt hiúsult meg az elterelő hadművelet: „Nem sok jót műveltek azok a hajdúk, . . ., mert megrettenvén a tűztől a félelem nem engedte, hogy álrohamukat a vizi oldalon megtegyék.”37 Mindez azonban azzal indokolható, hogy a magyar gyalogosok csak csekély ostromtapasztalattal rendelkeztek, mivel - mint említettem - elsősorban várvédőkként szolgáltak. Ennek tükrében azonban kétszeresen is bátor tett volt részükről a rohamokban és elhárító harcokban való részvétel. Önfeláldozásukat mutatja, hogy pl. a július 13-i roham szervezésekor „a hajdúk és a magyarok, parancsnokaikkal, éppoly elszántsággal, sürgetően kérték, hogy oda vezényeljék őket.”311 A magyar gyalogság is kapott, miként a huszárok, fedező-záró feladatokat. Zenarolla augusztus 10-nél elmondja, hogy „a lotharingiai herceg . . . felállította a magyarokat szabályos elhelyezkedésben az Alsóváros falai mentén 61
