Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
N. Kiss István: A végvári katonaparasztság szerepe és sorsa a felszabadító háborúkban Délnyugat-Magyarországon
N. Kiss István A VÉGVÁRI KATONAPARASZTSÁG SZEREPE ÉS SORSA A FELSZABADÍTÓ HÁBORÚKBAN DÉLNYUGAT-MAGYARORSZÁGON A Mátyás korában kialakított, jól szervezett és rendesen fizetett zsoldos hadseregnek tört része maradt csak fenn a mohácsi vészig. Az új Habsburg-ural- kodó trónküzdelmeiben és a török ellen vívott harcaiban alkalmilag felállított idegen zsoldos hadseregre támaszkodott. Egyben igyekezett a régi magyar feudális hadszervezet megmaradt elemeit is hasznosítani.1 A török elleni erődítményrendszert megszálló, végvári részben magyar, részben német katonaságból alakult ki a Habsburgok első állandó katonasága. Az itt szereplő huszárok és hajdúk a 17. század elejéig magyar etnikumú zsoldosokat jelentettek. A Habsburgok a 15 éves háborút (1593-1608) követő anyagi csődjükben feloszlatták zsoldos hadseregük nagy részét, lecsökkentették a végvári katonaság létszámát, s annak rendszeres fizetésére sem voltak képesek. 1641-ben Eszter- házy nádor a végvári rendszer helyzetéről írt Opiniójában2 már olyan hadrendet tüntet fel, amelynek tényleges létszáma legfeljebb 30-40%-a volt a hivatalos hadrendi kimutatásnak. Á kor körülményei között modernnek számító zsoldos katonaságból a bécsi Haditanács a kívánt létszámnak csak egy töredékét tudta a végvárakban tartani. Tovább rontotta a helyzetet a harmincéves háború hatása, majd a franciák Rajna-vidéki terjeszkedése. A meggyengült végvári rendszerből következően a határvédelem terhének jó részét az érdekelt nagy- birtokosoknak kellett magukra vállalniuk. Zsoldos katonaságot azonban ezek a nagyföldcsurak sem tudtak tartani. Ismerünk ugyan néhány olyan mágnást (Nádasdy, Batthyány, Zrínyi) a 16. századból, akik hajdú- és huszárcsapatokat tartottak zsoldjukban, de csak a király pénzügyi támogatásával. Az ilyen típusú pénzsegélyek elapadásával azután arra kényszerültek, hogy katonáikat letelepítsék és földdel fizessék. A hajdú név a 17. században zsoldos helyett a hadköteles szabadparaszt fogalmával azonosult, és a katonaparasztokat - regionálisan eltérő jogaik és kötelezettségeik ellenére is - a Felső-Tisza vidékétől a Muraközig mindenütt hajdúnak nevezték.3 A lovas katonák azonban, akiket országosan már huszárnak neveztek, csak részben kerültek ki a hajdúk közül. Ezt a szolgálatot 1600 előtt az uradalmakban évi zsoldban tartott nemesi familiárisok látták el, de a 17. században a nagybirtokosok rátértek a szolgálat földdel való jutalmazására. Egy-egy nemes több-kevesebb pusztatelkct, vagy curiális földet kapott azért, hogy személyében, esetleg néhány emberével lóra üljön, és hadba vonuljon az illetékes főúr parancsára. Jó példája ennek a fejlődésnek, amely sajátos vagyoni átrétegeződéssel járt - hiszen az uradalom birtokterületének jelentős részét a szolgáló nemesek kezére kellett, hogy adja - a Zrínyiek muraközi uradalma a 17. század első harmadában. Kb. egy időben azzal, hogy Eszterházy nádor olyan élesen rámutatott a végvári erődrendszer hiányosságaira, a muraközi uradalomban már a szol47
