Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)

Nagy László: A magyar katonarétegek és a török kiűzése

többször hiányolta a török elleni hadakozásnál oly nélkülözhetetlen magyar könnyűlovasokat.56

A hivatkozott elismerések nyomán születtek olyan vélemények a magyar történetírásban és hadtörténeti irodalomban, miszerint a Habsburg hadvezetés „ádáz” magyar gyűlölettől - sőt „gyarmatosító” törekvésektől - vezérelve szorította ki a magyar katonákat a török ellen küzdők soraiból. Nem törődve azzal sem, hogy ha a fölkínálkozó 40-50 ezer magyart szolgálatba fogadja, sokkal rövidebb idő alatt nagyobb katonai eredményeket ért volna el a török- ellenes háborúban.57 Ma már valamivel világosabban látunk ebben a kérdésben is, és higgadtabban ítéljük meg a dolgokat. Egyes császári vezető személyeknek lehettek - és voltak is - magyarellenes érzelmei, s a Habsburg-politika valóban hozott több, a magyarokra sérelmes intézkedést a háború folyamán,58- amelyek többek között előidézői lettek a Rákóczi-szabadságharcnak. Ám annak, hogy a háború folyamán viszonylag kisebb létszámú magyar katonát fogadtak szolgálatba, elsősorban katonai okai voltak. A jórészt elavult fegyverzetű, a reguláris harchoz nem értő, a nyílt csatákban csekély pszichikai állóképességet tanúsító magyar hadinép csupán bizonyos, kisebb hányadát alkothatta a török ellen küzdő állandó zsoldos haderőnek. Ellenkező esetben ugyanis annak éppen azok a tulajdonságai szorultak volna háttérbe, amelyekkel sorra-rendre győzedelmeskedett az oszmán seregen.

Mindezt figyelembe véve nem tagadható az a momentum sem, hogy szerepet játszott a magyar katonákkal szemben folytatott Habsburg-politiká- ban az a történelmi körülmény is, hogy nem tekintette - és nem is tekinthette- a kiépítendő abszolutista rendszer szilárd támaszának azt a hadinépet, amelyet sok évtizedes hagyományai éppen azokhoz a magyar nagybirtokosokhoz kötöttek, akiknek a hatalmát a Habsburg-kormányzat meg akarta nyirbálni.59 Ez is hozzájárult ahhoz, hogy kevesebb magyar végvári katona és szabadhajdú vehetett részt a török elleni harcokban, mint amennyi-kész lett volna erre. Igaz, jórészük nem a reguláris ezredekben, annak kötöttségeit vállalva, hanem a régi, „napkeleti” harcmód szerint küzdve, amire viszont a császári hadvezetés csupán korlátozott mértékben tartott igényt.

A már Karlóca előtt „foglalkozás nélkül maradt” tízezrek a sorsukat mélyen átérző nagy magyar poéta szavai szerint „ordasok közt éltek nádban, gazban, sárban” és szétszórt máglyáik hunyó parazsa mellett,álmodtak harcot szegényi maguknak”. Érzelmeiket híven tolmácsolják az egykorú szegénylegényének sorai is: „Talán az idő megfordul / Az jó szerencse megmozdul / Katonacsillag felderül . . . ’’“A régvárt fordulat 1703-ban jött el, amikor is a termelőmunkától végképpen elszokott, abba beleilleszkedni nem is akaró magyar katonarétegek fiai tömegestől tódultak a Nagyságos Fejedelem kibontotta „libertás” zászlók alá; még egyszer utoljára „Bécs alját nyargalni”.

42