Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)

Lőkös István: „Üdő mulatás közben szerzett versek” Koháry István költészetéről

- szól az atyai intelem a vitézségről, fáradságról, hazához való hűségről, „jó- szágos” cselekedetről, majd folytatódik Krisztus követésének parancsával („Fiam, annak szolgálj és járj azon utón, / Kit fia Istennek rendelt ez világon, / Ez ád néked erőt az török pogányon, / Ez ád jó szerencsét ezen a világon”)411 s azzal, hogy példát véve az apa „sok próbájából”, a fiú maga is törekedjék karddal keresni a jó hírt s nevet a pogány elleni harcban:

Osztán emlékezzél az én sok próbámról.

Ne légy, mint elfajzott galamb kemény sastul,

Karddal te keressed híredet pogánytul,

Mondhassák, igazán fajzottái Zrinitül.41

Zrínyi szövegéből a maga számára is kimásolt (V. ének 34. versszak) egy sort, . . mely a helytállás, a konstancia eszméjét fejezi ki: »Minekünk meghalnunk kell ebben a helyben«, s ehhez több versszakon át épületes gondolatokat fűzött”.42 S hogy mindez nem egyszeri példa, azt - egyebek között - egy a sebesülését megelőzően írt, formájában és tartalmában egyaránt 16. századi költészetünkben gyökerező Koháry-költemény példázhatja. A „módosított” Balassi-strófában41 íródott Magyarországnak elveszett szabadcságán, s Török igájában esett sorsán, jaj igen méltó keseregnem című költeményéről van szó, amely a magyarság hajdani nagyságának, jelenbeli (17. századi) sanyarú, a török iga s a nemzeti megosztottság állapotának ellentétére épül. A „romlottság” motívumával induló versben Koháry a középkori Planctus destructions Regni Ungarie per Tataros s a 16. századi énekszerző. Farkas András óta visszhangzó jól ismert múltszemléletet veszi át:44 a nemzet múltjáról szól, amidőn „régi szent királyaink, s jó hírű eleink” „Országunk kővárit, terjeszték határit, tengertől tengerig”; amidőn „Életeket nem szánták, véreket ontották, éhalmáért ennek”; amikor „böcsület, tisztesség, bátorság s vitézség” jellemezte a nemzetet, s amely - épp ezért - „strázsája vólt . . ., bástyája az kereszténységnek”. A jelenben fordított a helyzet. „Nem kell immár félned, ijedned, rettegned hajdú katonátúl, / éles fegyverektül, megvetett lesektül, s vitéz próbádul” - mondja a töröknek, s okát is adja e szavakban: „Egyenetlensége, dagály negédsége hozta ezt Magyarnak”. A jeremiádok hangütését asszociáló strófái 16. századi énekköltészetünkkel mutatnak egyértelmű rokonságot:

Ah keserves ínség, szörnyű keserűség, fügni pogány markán,

nagy terhes adója, s-fel válalt igája, van már Magyar nyakán, jaj pedig jaj annak, valaki pogánjnak, ül szekere farán.

Az eő jármát vonni, igáját hordozni, nem kicsiny mesterség, jutni éhalmában, s-esni hatalmában, keserű dücsőség, jobbágyává lenni, s-kedvére szolgám, nemis gyönyörűség.

Gyöplün hajtva sújtyák, sújtogatva hajtyák, ostor korbács éri, ebül vagyon dolga, valakinek iga, nyakát hágja s töri, nehéz adózását, mint járom vonását, keservesen tűri.

280