Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)

Darkó Jenő: Lipót császár által a magyarországi szerbeknek adományozott kiváltságok háttere

vésbé nyíltan területi követeléseket fogalmaztak meg.7 Szemmel láthatóan a magyar történet egyetemessége és az egyetemes európai történelem magyarsága foglalkoztatta. Bátran összeveti a francia abszolutizmust a Habsburg abszolutizmussal: „Magyarország felszabadítása egybeesett a nyugat-európai abszolutisztikus korszak delelőpontjával, amikor Richelieu és XIV. Lajos elvei Franciaországban már megvalósulván, éppen útnak indultak, hogy a bécsi kormány szobáiba is győzelmesen bevonuljanak. - I. Lipót bécsi kormányfér- fiai nagy tisztelői lévén XIV. Lajos államfelfogásának, francia mintára egységesen szervezett, abszolút elvek szerint kormányzott birodalmat akartak alkotni a Habsburgok alatt álló királyságokból és tartományokból. - A tiszta magyar szempont tehát a nagyhatalmi törekvések előtt háttérbe szorult, s így esett meg, hogy a magyar nemzeti államiság kifejlesztése - mire pedig az alkalom most újra megvolt - ismét elkallódott.”x Az új helyzetben tehát „az abszolút kormányelveket nem igazi nemzeti kormány képviselte; - Velük szemben a nemzeti önállóságot a rendek védelmezték, ez adja meg a most következő másfél száz év magyar történelmének igazi tartalmát. Az a tény, hogy a fejlődés folyamán az abszolutizmus . . . időszerűbb és modernebb volt, mint az ósdi és elmaradt rendiség, nem változtat a dolgon: az egész harcnak jellegét a nemzeti elv határozta meg, mely a rendiségtől képviselve a nemzeti önállóságot védte az abszolutizmus ellenében”.

Szekfű ezen a ponton választja el a dinasztiát az abszolutizmustól, azzal megalkotva a dinasztia nélküli abszolutizmus képletét, amivel 1919-ben éppenséggel a közelmúltról alkotott véleményét juttatta kifejezésre. (A dinasztia jó, rosszak a bécsi abszolutisták!) A gondolatmenetben mutatkozó törés ellenére Szekfű plasztikus képet ad a „bécsi abszolutistákról” és törekvéseikről. Nézete szerint ugyanis ők voltak azok, akik „leghevesebb támadásaikat a magyar rendi állam ellen irányították”. Példaként említi: „Montecuccoli a magyar rendi alkotmány hatályon kívüli helyezését javasolja: . . . Nádort nem kell többé kinevezni, a várakba magyar csapatok helyett német őrség helyezendő”. Továbbá „egy névtelen memorandum, Kollonics bíboros munkája egybehangzóan követeli a magyar nemzeti jellem megsemmisítését, mert szerintük ez az előfeltétele a magyar rendiség leverésének”. Majd gondolatmenetét Szekfű egy frappáns fordulattal fejezi be: „A magyarok úgynevezett »németgyűlölete« az abszolutistáknak köszönheti létezését, hogy ez az érzelem Magyarországon a nép széles rétegeiben politikai tényezővé válhatott egész a legújabb időkig, ez az I. Lipót-féle abszolutizmusnak legpozitívabb, s egyszersmind legszomorúbb eredménye”. A Kollonics bíboros-féle tervezet a magyar berendezkedés megoldásának kulcsát a germanizálásban látta, jóllehet „az abszolutisták a német telepítéssel nem érték el céljukat: a nemzeti fejlődés mesterséges korlátozását és megakasztását. Több szerencséjük volt a szerbekkel”.9 - állapítja meg Szekfű Gyula.

A magyar trón egykor a Jagello-Habsburg szerződéssel jutott a Habsburg- család birtokába. A török hódoltság korában a Habsburg-párt saját létjogosultságát a meglévő veszedelemmel igazolta. Később a történetírás is az egyetlen lehetőségét a töröktől való megszabadulásnak a Habsburg-házban látta. Valójában azonban a Habsburg-hatalom mégsem mutatott olyan statikus ké188