Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
rú” csak akkor kedvezett volna egyértelműen a törököknek, ha Esztergom ostromát (vagy legalábbis blokádját) nem hagyják abba. Mivel azonban a szövetségesek részéről közben Érsekújvár vívása nem szünetelt, Ibrahim a saját csapdájába esett: lépnie kellett, ha nem akarta egyszerre mind a két várat elveszíteni. A kedvező állásból való kimozdulása viszont már Károly hercegnek kedvezett, aki nem is késett azt kihasználni! Gyors egymásutánban megrendítő csapások érték a táti súlyos vereséget követően a törököket. Hiába harcoltak hősiesen a végsőkig Érsekújvár védői, a vár elesett. Esztergom megmaradt a szövetségesek kezén, sőt visszafoglalták Vácot és Visegrádot, a Drávánál felégették az eszéki hidat. Az Alföldön pedig a szövetségesek hatalmába került Szolnok. Buda közvetlen veszélybe került. A törökök ebben a helyzetben - érthetően - mindenáron békét akartak, még Thököly feláldozása árán is, akit a váradi pasa elfogatott. Néhány évvel azelőtt Bécs kapva-kapott volna ilyen alkalmon, azonban ekkor már a haditanács kártyái között a „kuruc király” nem szerepelt az adu-lapok között. Amilyen jól működött - kisebb zökkenők (személyi presztízscsaták) - ellenére a török elleni európai szövetség, oly kevéssé sikerült eddig, s lényegében ezután is a Habsburg-politikának megnyernie a maga számára a magyarságot. Mert igaz ugyan, hogy az ország politizáló közvéleménye egységes volt abban, hogy az ország jobb jövőjének záloga a török teljes kiverése, azonban abban már korántsem voltak egységesek, hogy a török hatalmat mi váltsa fel; megmaradjon-e a Habsburg-király az ország élén, mi legyen Erdély sorsa. Ha nincs a váradi pasa baklövése, nyilvánvaló, hogy a kuruc mozgalom elfojtása jóval tovább tart 1685-nél. S bár Erdély vezetése Thököly-ellenes volt, a Habsburg- hatalomban sem bízott. Nagyon élénken élt még az erdélyiek emlékezetében nemcsak Fráter György meg a 15 éves háború emléke, amikor Habsburg-szö- vetségben a pusztulásba rohant az ország, hanem II. Rákóczi György esete is, akit a törökkel szemben a bécsi udvar veszni hagyott. S éppen ugyanaz a Lipót császár, aki 1685-ben is uralkodott. így nem csodálkozhatunk azon, hogy a hiperóvatossá vált erdélyiek országgyűlése 1685. április elején - amikor még semmi sem dőlt el - nem mert a Habsburg-császárhoz való csatlakozás mellett dönteni. Igaz, a törökök támogatásától is tartózkodtak (már 1683-ban is). A legkoncepciózusabb korabeli erdélyi politikus, Teleki Mihály azonban - érezve az idők szavát - április 14-én titkos szerződést kötött Lipót császárral, amelynek értelmében a jövőben Erdélynek a Habsburg-hatalomhoz való csatlakozásán munkálkodik. Az erdélyi és általában a magyarországi, sőt az egész európai közvélemény Buda elfoglalását tekintette a háborúban vízválasztónak. 1686-ban tehát érthetően nem lehetett más célszerű választás, mint Buda ostroma. Bár voltak olyan nézetek is a haditanácsban, hogy előbbre való Székesfehérvár és Eger megvívása. Végül azonban a „Buda-párt” győzedelmeskedett. 1686-ban a törökök esélyei kétségkívül összehasonlíthatatlanul rosszabbak voltak, mint az előző években bármikor: Buda közvetlen veszélyben volt, csakúgy, mint Székesfehérvár és Eger. Utóbbi helyzetét az is nehezítette, hogy 178
