Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)

Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során

kísérőjelenségeire alapozottan próbált kurucaival hadakozni Thököly, majd 1697-ben a hegyaljai felkelők. Az ország lakosságának túlnyomó többsége -s mindenekelőtt a politikailag és katonailag meghatározó vezető rétegek - ha kényszerűen is, de lenyelték a keserű pirulákat, s kitartottak a török elleni harc eszméje mellett.

Aligha lehet vitatni, hogy a hadak állandó (téli-nyári) magyarországi állo- másoztatása a Habsburg-udvar részéről nem valamiféle büntetőakció volt, hanem katonai szükségszerűség, a mielőbbi győzelem elengedhetetlen követ- ménye. A várak elleni blokádstratégia velejárója volt nagyobb területek elnéptelenedése. Az, hogy háborúban a hadsereg visszaél a hatalmával, minden háború velejárója (manapság is). Nagy áldozatot hozott Magyarország népe a győzelemért, de ez az áldozat egészében szükségszerű, kikerülhetetlen és másra át nem ruházható.

Mindezek után lássuk, mit állíthatott ezzel szembe a török birodalom s mit az egyes magyarországi pasalikok, az egyes várak.

A birodalom élén 1683—1699 között négy szultán váltotta egymást:

IV. Mehmed (1648-1687)

III. Szulejmán (1687-1691)

II. Ahmed (1691-1695)

II. Musztafa (1695-1703)

A birodalom hatalmi szerkezetéből következőleg a szultánok személyisége alapvetően meghatározta a politika s ennek folyományaként a katonai vezetés céljait, lehetőségeit. A szultánok közül a leghosszabban uralkodó Mehmed gyengekezű báb, akit az udvar hatalmi csoportosulásai szájuk íze szerint mozgattak. Trónjáról végül lázadás taszította le. Utódai közül ketten csak négy-négy évig élvezhették a hatalmat. A harmadiknak kétszer ennyi idő adatott s látszólag a határozottság és célratörés sem hiányzott belőle, de mit ért mindez tehetség nélkül.

Bár Musztafa személyesen is hadba vonult (igaz, ennek nemigen látta hasznát a sereg), de a meghatározó mégis a nagyvezírek tevékenysége lett volna. Ők azonban igen gyakran változtak: 16 év alatt 11 nagyvezír követte egymást:

Kara Musztafa: a bécsi kudarcért és Esztergom elvesztéséért 1683-ban kivégezték.

Kara Ibrahim (1683-1685) - a táti vereség a halálos ítéletét jelentette. Szulejmán (1685-1687) a nagyharsányi vereség miatt kellett meghalnia. Sziavusz (1687-1688) után

Köprülü Musztafa (1689-1691) a vesztes szalánkeméni csatában lelte halálát. Arabadsi Ali (1691-1692) Várad elveszte miatt halállal lakolt.

Elhadzs Ali (1692) után

Biiklü Musztafa (1692-1693) következett, majd

Szürmeli Ali (1694-1695), aki Gyula veszte és Belgrád sikertelen ostroma miatt halállal bűnhődött.

Elmas Musztafa (1695-1697) a zentai csatában halt hősi halált.

Amdzsazade Hüszejn (1697-) számára nem maradt más, mint a mielőbbi békekötés elérése, ami 1699 elején sikerült is.25

169