Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
művelődéstörténeti munka, így a török hadtörténeti kérdések többségére-érthetően - hiába keresünk ezekben választ. Magyarország hadtörténete I. kötetében7 olyan csekély terjedelmet kapott a felszabadító háborúk története (25 oldal), hogy jobb híján csak valamiféle eseménytörténeti vázlatot kapott az olvasó, szükségszerűen elnagyolt elemző betétekkel. A tízkötetes Magyarország története vonatkozó-eddig megjelent -része* 1686-ig, Buda visszavételéig jut el, se rövid rész alapján elhamarkodott lenne bármiféle véleményt megformálni. Mielőbb várjuk a folytatást! A visszafoglaló háborúk eseménytörténeti részletei még mindig felderítetlenek. Szinte minden jubileumi kiadvány közöl kronológiát, de ezek hiányosak. E tekintetben is mint legalaposabb, legkoncepciózusabb munka, - tényanyagában is kiemelkedik - Szakály Ferenc műve.9 Magyarország történeti kronológiájának vonatkozó része1" rendkívül elnagyolt, adatszegény, alapos bővítésre és átdolgozásra szorul. Magyarország államfőinek sorában például hiába keressük a török szultánokat, s legalább annyi jogon szerepelhetnének a budai pasák is (mind a 99) a IV. kötet függelékében, mint a Habsburg-Magyar- ország udvari főméltóságai. Joggal állapította meg a legutóbbi noszvaji tanácskozáson Sugár István, hogy a török végvárvonal vizsgálata rendkívül elhanyagolt." Jószerivel nem ismerjük a 17. század utolsó két évtizedében a török végvárak számát sem, az egyenkénti és összesített őrséglétszámok tekintetében is csak megengedhetetlenül nagy hibahatárú becslések láttak eddig napvilágot. R. Várkonyi Ágnes úgy vélekedik, hogy az 1680-as években - úgymond bizonytalan becslések szerint - a magyarországi török végvárak őrsége 50-70 ezer főnyi lehetett.12 Az egyes várak építészeti képe tekintetében a legtöbb a bizonytalanság. Török és magyar végvárakról, török és magyar katonákról történetileg hamis ábrázolásoknak légiója jelent meg az 1980-as évek különböző kiadványaiban. E tekintetben a történeti forráskritika-úgy tűnik-még gyermekcipőben jár.13 Pedig a felszabadító háborúk során jó néhány török végvárról (Buda, Esztergom, Pécs, Siklós, Hatvan, Szigetvár, Eger, Gyula, Várad stb) készült pontos, hiteles császári hadmérnöki felvétel. Csakhogy ezek kevésbé látványosak, mint a veduták, s tekintettel a kiadványok ismeretterjesztő jellegére is, szívesebben közlik a látványos fantáziaképeket, mint a kevésbé mutatós, ám pontos alaprajzokat. A felszabadító háborúk történetének feldolgozásaiból leginkább az egyes hadjáratok részletes térképe hiányzik. Nem tartalmaz ilyet a Magyarország hadtörténete I. kötete és az új tízkötetes Magyarország története vonatkozó kötete sem. Pontosabban fogalmazva: az ezekben közölt „térképek” olyan léptékűek s olyan információmennyiséget tartalmaznak, hogy hadtörténeti elemzésre teljességgel alkalmatlanok. A történei irodalomban sajnos máig él az a szemlélet, amely a térképet - s általában a képeket - pusztán színesítő illusztrációnak tartja, amely akár el is hagyható. Való igaz, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes, de ez a geometriai igazság a terepen nem alkalmazható korántsem mechanikusan. Ha az olvasó rátekint az eddig megjelent térképvázlatokra, az egyes katonai célpontok között szinte minden esetben egyenes vonalú összeköttetést lát. 160
