Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)

R. Várkonyi Ágnes: 1687 és az érdekegyeztetés stratégiái

nyítani. Eperjes nemzetközi visszhangja azonban arra vall, hogy ez a módszer már nem működik. Annál többet ártott a Habsburg-dinasztia nemzetközi presztízsének. Francia, holland, német és angol röpiratok „az országos érdek”, „nemzeti érdek”, „gazdasági érdek” és más korszerű eszmék jegyében vették kereszttűz alá."

A magyarországi válság egyik jellegzetes, de eddig kevés figyelemre méltatott vonása, hogy a Habsburg-kormányzat saját hívei mondanak csődöt. A hadseregtisztek sokszor semmibe veszik, a kamarai tisztviselők, komissza- riusok a legjobb akarattal sem képesek érvényesíteni a központi hatalom rendelkezéseit. Oldalakon sorolhatnánk ezt a tételt bizonyító esetek sokaságát. Képzett hivatalnokok, kötelességtudattól áthatott tisztek személyi drámáit kellene ismertetnünk. Meghasonlásait a császár és királyhűség kipróbált híveinek. Romboló, személyiségtorzító hatását tisztázatlan helyzeteknek. Tisztek töprengéseit, akik tudják, ahhoz, hogy másnap éhen ne haljon a hadsereg, el kell hogy pusztuljon a lakosság, és akkor, ha a nép tönkremegy, holnapután már a hadseregnek sem lesz miből élnie. S végül a gátlástalanság és kiszolgáltatottság pokoljárásait. Most azonban csak két példára utalhatunk. Éppen a Habsburg-kormányzat két helyi exponense nem vállalta, hogy részt vegyen az eperjesi különbíróságban: Vallis ezredes és Fischer Mihály, a Szepesi Kamara nagy műveltségű adminisztrátora. A másik példa az újhelyi botrány. 1686 nyarán Újhelyben bécsi kereskedők és német katonák támadtak a kamara embereire. A jelentés szerint „kassai és eperjesi bécsi árusok” botokkal és husángokkal megrohanták a kamara tisztviselőit, majd kereskedőlegények és felfogadott német katonák segítségével árestálták őket.12

A válság akut gócait az egykori végváriak, fegyverviselők, katonák között figyelhetjük meg. A császári zászló alatt harcoló magyar ezredek, tudjuk jól, hogy kevesebb zsoldot kaptak, mostohább ellátásban részesültek, mint a német vitézek. A legveszélyesebb, vagy a hadműveletileg mellékes feladatokat bízták rájuk, tehát veszteségeik nagyok, elismerésük a semminél is kevesebb. Ha az osztrák és német katonákról is azt írja Badeni Lajos, hogy „nyomorral küzdenek”, s az újoncok negyedrészének még május végén „sincs kabátja, de még inge sem”, nincs mit csodálkozni a magyarokat sújtó mérhetetlen megpróbáltatásokon.13 Kifosztják a falvakat, különben éhen halnak. A botrányos esetek azonban másról is tájékoztatnak, szélesebb körű összefüggésekre figyelmeztetnek. Gyürky Pál jól fegyelmezett ezredének vitézei - a kamarai jelentés szerint - „mihelyt fiscális birtokra értek, mint a krími tatár, neki a falunak (és a katonaság) minden irgalmasság nélkül minden marhát elhajtott, a templomokat felverte, prédát hányt.” Kapitányuk „buzogánnyal és hegyes tőrrel” próbálta megfékezni őket, és majdnem életét vesztette. A katonaság érvelése figyelemre méltó: „hagy protestállyon az ördögadta fiscusa, mert olyan nagy zsákja van az ebadtának, hogy az egész Magyarország búzájával sem telik meg.”14 Gyakori eset, hogy azért hagyják ott a zászlót, mert értésükre jut, császári ezredet telepítettek falujukra, vagy meghallják, hogy odahaza szedik a porciót, és családjukat erdőkbe, mocsarak közé, vagy idegen országra mentik. 1686 végén 1687 elején Csáky István és Barkóczy ezredében megtudják, hogy a végvárrendszer „reformációja” címén körülbelül hatezer magyar vitézt

11