Lengyel László (szerk.): Devóció és dekoráció - 18. és 19. századi korolstormunkák Magyarországon - Studia Agriensia 7. (Eger, 1987)
Galavics Géza: Előszó II. Elhangzott a Devóció és dekoráció című kiállítás megnyitóján, Sárospatak, 1985. márc. 10.
pai sokszorosított grafika centrumaiban működő világi mesterek és műhelyek készítették. Mivel mindkét esetben, tehát szerzetesi műhelyekben éppúgy, mint a grafikai sokszorosításnál, e tevékenység nagyhagyományú, több évszázados műhelygyakorlat tradícióját őrizte, az ott készült alkotások koruk legjobb értelemben vett mesterségbeli tudását is ránk örökítették. Tehát a kiállított tárgyak a kor vallásgyakorlatának dokumentumai, s egy társadalom mentális biztonságának jelzőkövein túl, e két évszázaddal előtti korszak dekorációs készségének, manuális ügyességének és leleményének is tükrei lehetnek. De amíg a késő középkor devotio modernája, azaz újtípusú ájtatossága, a magánáhítat terrénumán is magas művészeti színvonalú alkotásokban jelent meg, addig az itt bemutatott korszak tárgyai többnyire inkább az iparművészet világába tartoznak. Noha legtöbbjük a kézműves hagyományok magasszintű őrizője, mégis létüknek ez a karaktere valahol annak a folyamatnak a kezdetét jelzi, amelynek végeredménye korunk és az utolsó száz-másfélszáz esztendő jellemző vonása, a tömegkultúrának és az elitkultúrának végérvényes szétválása lett. E folyamat megindulásának mozgatóit természetesen társadalmi változások tájékán kell keresnünk, ám ezek a kultúra különböző területein más és más módon érvényesültek. Az itt kiállított műfajnál ez akként jelentkezett, hogy mikor a különböző anyagok és technikák bevezetésével, a devotio tárgyát minél hatásosabban feldíszítendő, a dekoráció fölébe kerül és elnyomja a devotio tárgyát, akkor ez szükségképpen a formák és a gondolat ellaposodásához, kiüresedéséhez vezet. A kiállítás ennek a folyamatnak jelzi néhány állomását, ahol a vallásos kis- művészeti tárgyak iparművészeti karakteréből a művészet fogalom elhagyható lesz, s azt a funkciót amit a kézműves munkával előállított tárgyak betöltötték, a kegytárgyipar termékei veszik majd át. A kiállítás rendezői jó érzékkel egy művelődéstörténetileg egységesnek tekinthető korszakot fogtak át, ezért lett kiállításuk egy hallatlanul színes és változatos világ bemutatása, műfajok, anyagok, technikák és kifejezésformák sokszínű és vonzó felvonultatása. A végére hagytam annak felemlítését, hogy az egri és a miskolci múzeum Magyarországon az elsők között vállalkozott arra, hogy e művészet és ipar határmezsgyéjén, kicsit a művészettörténet és a néprajz közt a senkiföldjén nőtt termést betakarítsa, s a magyar kultúra történetének egy eddig figyel men kívül hagyott, egykor fontos szeletét a kiállítást látogató közönség és a
