Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
R. Várkonyi Ágnes: Hozzászólások a tudományos tanácskozás előadásaihoz
s magát alóla kivonni. A nemesség egy másik jelentős része — Thököly Imre tábora — pedig éppenséggel a törököt támogatta s csak közben csatlakozott, legalábbis részben, a török elleni háborúhoz. Erdély pedig ingadozott: 1685- ben csak katonai erő hatására csatlakozott (titokban és formálisan) a háborúhoz, s csak kényszer alatt nyújtott gazdasági hozzájárulást a császári csapatoknak. És az ország gazdasági potenciálja? Nincs módomban a részletekbe belemenni, de úgy vélem, hogy a három, sőt négy részre osztott Magyarország, ellentétes csoportokra szakadt nemességével, a másfél százados háborúban elpusztult és a második jobbágyság béklyóiban megrekedt gazdaságával, egy lényegében elavult, rendi struktúrájú hadszervezetével aligha volt képes nagyobb katonai teljesítményre, mint amit nyújtott. De ha a magyar feudális, rendi haderő önálló hadműveletekre nem is volt képes, a felszabadító keresztény reguláris seregeknek kiegészítő részét képezve, segítséget adott az ország felszabadításához. Benczédi László Az előadásokban, a hozzászólásokban és a vitában — érthető módon — újra meg újra felvetődött az a kulcsfontosságú kérdés, hogy milyen volt a magyar társadalom részesedése a 17. század végi török elleni háborúban, s milyen mozzanatok jönnek számításba, ha a korabeli magyar részvétel arányainak motívumait keressük. Én ezek sorában csupán egyetlen — jóllehet szubjektív - tényező fontosságára kívánom felhívni a figyelmet, s ez a történelmi tapasztalatok és az emlékezet hatása. Az 1664. évi vasvári béke óta a magyar társadalom számszerűleg valószínűsíthető többsége a dolgok váltózhatatlansá- gának, s ezen belül különösen a török legyőzhetetlenségének a hitében élte mindennapjait. Ebből a szempontból a bujdosómozgalom és a Thököly-felke- lés egésze is valójában úgy tekinthető, mint egy nagyszabású alkalmazkodási, s egyben felzárkózási törekvés az újonnan felismerni vélt történeti realitásokhoz. A 17. század végi magyar történelem egészen sajátos (alapjában tragikus) ellentmondása, hogy ez az alkalmazkodásnak hitt politikai irányzat (mármint Thökölyé) épphogy éles szembefordulásnak bizonyult a történeti realitásokkal. Hogy a török legyőzhetetlenségének hiedelme mily erős volt Thököly táborában, azt jelzi az is, hogy ezt a meggyőződést még Kara Musztafa katasztrofális 1683-as bécsi veresége sem tudta megingatni. A kuruc fejedelem és szűkebb környezete valahogy úgy lehetett ezzel, hogy a „török nemzet” egy-egy csatát elveszthet ugyan, de egész háborút semmiképpen. Ezt a tévhitet erősítette Thökölyben a vasvári béke szuggesztiója is, amikor egy 1683 313
