Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)

Fodor Pál: Néhány adat a török végvári rendszer állapotáról a 17. század középső harmadából

noválása, mindenekelőtt pedig az út lejjebb eső szakaszán végzett munkák (ld. az Eszéken, Valkóváron, Péterváradon, Ilokon és Belgrádon folytatott építkezések leírásait: 23., 25., 26., 27., 28., 29. tétel).

A felvonulás és az utánpótlás egyik fő vonalának rekonstrukciója természetesen csak úgy kaphatott értelmet, ha az első védelmi vonal megfelelően ellátta funkcióját, megközelíthető és kiszolgálható volt, vagyis a lehetőségekhez képest jó karban, védekezésre képesen nézett szembe bármilyen fenyegetéssel. S éppen itt érhető tetten a második cél: a legfontosabb, legnagyobb, illetve részben közvetlenül a határon álló végvárak és palánkok megerősítése. Ennek alátámasztására azt hiszem elegendő a — különböző mértékű építkezéseken átment — végvárak puszta felsorolása: Buda, Pest, Esztergom, Vác, Székesfehérvár, Palota, Eger, Hatvan, Gyula, Kanizsa, Kirka, Bratina, Behke, Nova. A beljebb eső területeken néhány palánk és vár mellett valójában két jelentősebb vár megújítására került sor, nevezetesen Szolnokéra és Szegedére.

Ha a török végvárrendszernek ez a rekonstrukciója üyen átgondoltan ment végbe ekkor, az is igaz, hogy erre alaposan rá is szorult. Az egyes objektumok leírásánál sűrűn visszatér a javítások indoklására a „közel állt a pusztuláshoz” vagy az „elpusztult” kifejezés, nemkülönben a „teljes egészében újjáépíttetett” stb. fordulat. A török várakban és a körülöttük uralkodó állapotokról adnak jelzést az olyan közlések, amilyenek például Valkóvárnál vagy Eszéknél olvashatóak; az előbbinél a beszámoló szerint a Vuka hídját 1566 óta nem javították ki (ld. 25. tétel), az utóbbinál pedig az ágyúkat kellett talpakra szerelni, mert Szülejmán kora óta a „földön hevertek” (23. tétel). Az ágyútalpak kijavítása, ületve felszerelése más váraknál is rendre visszatérő tétel — hasonlóan a tornyok alaposan leromlott állapotáról szóló közlésekhez. A rengeteg dzsámijavításra (következésképpen eddigi elhanyagoltságukra) vonatkozó bejegyzés pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a török végek vallási életében erről az oldalról nem beszélhetünk a hitharcos szellem túltengéséről.

Viszont megint csak a szóban forgó építkezések tervszerűsége és átgondoltsága tükröződik abból, hogy több helyen a javításokon túl új objektumokat is létrehoztak, jelentős erődítéseket végeztek (egyebek közt Kanizsán, amelyről a beszámoló meg is jegyzi: „Egyszóval, Kanizsa ez alkalommal lett Kanizsa”, ld. 36. tétel), vagy a katonailag legfontosabb belső váron kívül a „várost” vagy annak bizonyos részeit is megújították (vö. pl. 12, 31, 34 stb.).

Fonásunk tehát a javítások előtti helyzet leírásával és az elvégzett munkák lajstromával arra enged következtetni, hogy a török végvári rendszer fizikai állapotában a 17. század középső harmadának egy meglehetősen szűk időhatárán belül némi javulás állt be. Ennek mértékét felbecsülni persze elég

166