Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Pálmány Béla: Magyar és török végvárak Nógrád vármegyében (1663-1685)
ként kinevezett szandzsákbég, Cserkesz Iszkender, volt esztergomi bég nevét. Vele 1665-ben kelt levelekben is találkozunk. A másik ismertté vált szandzsákbég Ibrahim, aki 1668-ban és 1677-ban is „az hatalmas és győzhetetlen vitézkedő török császárunknak szécsényi, hollókői, bujáki és hatvani végvárainak ... mostani fő helytartójának” címezte magát. A kaimakámok közül Omer bég (1667), Báli bég (1668) és Ahmed bég (1680) neve vált ismertté. A bujáki aga tisztségét legalább 1670-től 1685-ig egyazon személy, Hasszán aga viselte, míg a hatvani agák közül Murtezán nevével találkozunk 1677 és 1685 között. Cselebi szerint a szécsényi szandzsákbégek jövedelme 400 ezer akcse lett volna, ezenkívül 12 ziámet és 316 kilidzs (egyéni hűbérbirtok) volt a szandzsák területén. A várvédő katonák számát török történetírónk 1000 főben adja meg, ezenkívül 3 oda janicsár és 1 oda dzsebedzsi (vértes, fegyverkészítő) szolgált, de háborúban a szandzsákban 3000 embert mozgósíthattak. Véleményünk szerint ezek nem a valóságtól elrugaszkodott adatok, mert 1683-ban a lengyelek is 1200—1330 főnyi várvédő seregről beszéltek (560 szpáhi, a többijanicsár). Buják védelmét Hasszán aga — keresztény források szerint17 — mindössze 50 emberrel látta el. Hollókőről semmit nem tudni, de 20—25 müsztahfíznél és topcsinál több nem szolgálhatott itt. A szécsényi és bujáki meg nógrádi törökök életviszonyaira, a szomszédos magyar végvárak parancsnokaival, gazdatisztjeivel kialakított kapcsolatára az említett magyar nyelvű török levelek vetnek fényt és tárnak fel egy hagyományosnak nevezhető, sokoldalú együttműködést a magyar és török urak között. Persze, az egész korszakra jellemző maradt a két ellenfél katonáinak állandó portyázása és a „szent békesség megbontása” miatti kölcsönös vádaskodás. Különösen súlyos kárt okoztak a szécsényi martalócok, akik a környék legfőbb emberrablói voltak. Ugyanakkor a törökök nem bántották, sőt védelmezték is a nekik hódolt, adót fizető és egyéb módon szolgáié jobbágyokat, így téved, aki azt hiszi, hogy a két ellenség között élő falvak elnéptelenedtek volna, sőt egyházi források 200—300 főnyi lakosságot jelölnek a falvak sorában.1 8 Az együttműködést az az érdekközösség magyarázza, amelyet mindenekelőtt a kétfelé adózó falvak szolgáltatásai beszedésének a módjában való állandó megállapodás szükségessége teremtett. Kölcsönösen megalkudtak a török szpáhik és a magyar földesurak tisztjei a parasztokra kivetendő ter- hekben — igyekezve elviselhető szinten tartani azokat — mert egyébként elmenekültek volna a falvakból a lakók. A török földesurak a megegyezéseket írásba foglalták, vállalva a magyar földesurak embereinek „nem csak elszenvedését, hanem megoltalmazását is”, sőt tiltakoztak a szokásos terhek emelése ellen. Az együttműködés másik területe a kereskedelem volt. A természeti 159
