Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Szabó Jolán: A végvárak egészségügyi ellátottsága
Szabó Jolán A VÉGVÁRAK EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTOTTSÁGA A magyarországi végvárak egészségügyi ellátottságának vizsgálata mindeddig elkerülte a korszak kutatóinak figyelmét, holott a kor tényleges megismeréséhez és megértéséhez hozzátartozik ez a terület is. A szakirodalomban elsősorban a visszafoglaló háború időszakának katona-egészségügyi viszonyaira találunk adatokat, itt Héjjá Pál és Takáts László munkái alapvetőek,1 mellettük meg kell még említenünk Takáts Sándort is, aki nagy figyelmet fordított a végvári élet mindennapjaira, így érintette valamelyest ezt a területet is,2 azonban a források ilyen jellegű adatainak feltárása és értékelése mindeddig nem történt meg. A következőkben erre a területre kívánom fölhívni a figyelmet, s röviden vázolni — elsősorban kiadott források alapján — a további kutatásokkal differenciálható és pontosítható problémakört. A végvárak egészségügyi viszonyait vizsgálva több területet kell figyelembe venni, nem lehet kizárólag csak arra koncentrálni, hogy volt-e orvos, vagy bármilyen gyógyítással foglalkozó személy a várban, hanem mindaz hozzátartozik, ami a katonák egészségi állapotát befolyásolta, így például a vár tisztasága, az élelmiszer- és ivóvízellátása, de nem feledkezhetünk el a sebesültek és a harcokban elesettek hozzátartozóiról történő gondoskodásról sem. Mielőtt szűkebb témánkra térnénk, röviden szólnunk kell a korszak egészség- ügyi viszonyairól. A 16—17. századi közegészségügyi viszonyokat alapvetően meghatározta, hogy nem volt ebben az időszakban Magyarországon orvosképzés. A tanulni vágyók külföldön — olasz egyetemeken, Krakkóban, Prágában, holland és német iskolákban — sajátíthatták el az orvosi ismereteket. Számuk rendkívül csekély, s tanulmányaik befejezése után többnyire nagyobb városokban telepedtek le, vagy főurak udvari orvosainak szegődtek el.3 Az egyetemet végzett orvosok mellett — akik egyébként sem végeztek sebészi feladatokat — a borbélyok vagy chirurgusok szerepe volt jelentős a gyógyításban, a lakosság orvosi ellátását leginkább ők végezték, és a sebészi teendők is az ő feladatuk volt. A gyógyítást végzők körében — a teljesség kedvéért — meg kell még említenünk a fürdősöket vagy balneátorokat és a gyógyszerészeket, de a hivatalosan elismert gyógyítókon túl számításba kell venni azt is, hogy valamelyes gyógyászati ismeretekkel a kor emberei is rendelkeztek, sokan kerestek gyógyulást maguk számára a népi gyógymódok bevált fogásaival és eszközeivel.4 123
