Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Szántó Imre: A szélnek eresztett végvári katonaság sorsa Zala megyében (1671-1767)
támadtak, mert választani kellett vagy a biztonság fenntartása, vagy a bortermelés lehetetlenné válása között. Mert ha „itt a Szala mellett lévő hegyeket se engedgyük meg munkálódni Egerszegtül fogva Hidvégig és erre valá Szent- grótig, a kiken elegyesen vagyon mind a vitézlő Rendnek és mind a Szala mellett lévő szegénységnek szőlleje, s annak előtte is fegyver alatt munkálód- ták, ha ezeket megtiltjuk, mind a Végházak, s mind a környék elpusztulnak, mert inkább kimegyen a Végházbul a szegény legény, hogy sem mint szőllő- jét pusztán hadgya —, egyéberánt is vetése igen kevés lévén, a szőlő hasznábul élődik”.27 A török veszélytől megszabadult Zala megyében a katonaparasztok elvesztették több évtizedes funkciójuk alapvető okát, azt a tényt, hogy a Szalaságot a török rabló portyáival szemben állandóan védeni kellett.28 Megszűnt a katonaparasztságot létrehozó legfőbb ok: az olcsó és tömeges fegyveres erő fenntartásának szükségessége. Miután elmúlt az az idő, amikor az egész vidéken még a szőlőket is csak „fegyver alatt” lehetett munkálni, a várak birtokába visszajutott világi és egyházi földesurak mindent elkövettek, hogy a szabad katonaparaszti lét keservesen kiharcolt vívmányait megsemmisítsék. Nagy László megállapítása szerint „ma még elég sűrű homály fedi, hogy a karlócai békekötés után miként alakulta hajdúkatonaság sorsa”.29 A katonaparasztok visszaszorítása a jobbágysorba meglehetősen általános törekvés volt, de hosszan elhúzódott, és nem járt mindenütt azonnali sikerrel. A cso- bánciakról feljegyezték, hogy az itteni hajdúknak nincsen földjük, rétjük, vagyonuk. Földesuruknak sem most, sem a török időkben házaik után nem fizettek semmit, de régi szokás szerint tartoztak hegyvámot és dézsmát adni. Szigligeten „sem a török alatt, sem most nem fizetnek a földesuraknak”. A tihanyiak „se török alatt, se most (1700 körül) senkinek se adót, se dézsmát nem adtak”.30 Maguk a végvárak a 18. század első éveiben bekövetkező megszüntetéséig fennálltak ugyan, sőt némelyek — mint pl. Lendva, Lenti, Szécsisziget, Szentgrót — egyideig változatlanul a szökevény jobbágyok menedékhelyei maradtak, lakóinak katonai funkciójára azonban többé már nem volt szükség. Szécsisziget — vallották 1768-ban contractus mellett tartatott.. mivel régenten véghely volt, és aképpen szolgáltak leginkább levelek hordozásával, halászattal és 30 forintot fizettek előbbi contractus szerint”.31 A lendvai és lenti jószágok igazgatói 1691-ben arról írtak, hogy az uradalmak területéről „sokan szöknek Lindvára, Lentiben és Szécsi Szigetben, onnan bírják magok földeit, rétjeit és szőllejét és az Uraságnak tőle nem 107
