Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyarországi végvárak a XVI-XVII. században (Tanulmányok) - Studia Agriensia 3. (Eger, 1983)

Szántó Imre: A végvári harcok szerepe és jelentősége a XVI. század második felében

gények vannak bennök. Sírnak a nyavalyások, de azért helyüket megállják”.24

A magyar történeti néphagyományban kimagasló helyet foglalnak el a törökről szóló tradíciók. A török uralom a nép emlékezetében mint szörnyű élmény rögződött. A magyarországi jobbágyság történetének fényes, de ugyanakkor talán a legmegrázóbb napjai ezek, amikor az élet-halál küzdelemben tragédia tragédiát követett.25 A mesék és mondák elpusztult helységekről, véres összetűzésekről, „nagy futások”-ról, az emberek elrablásáról, kínzásáról, rabjárásról (a rabok kiváltásáról) és a népi megtorlásokról tudósítanak bennünket. E ránkhagyományozott történeteket valaha fájdalmas panaszok ihlették.26

Hazánkban a legkülönfélébb szokások eredetét vezethetjük vissza a törökök elleni harcra, valamely látványos szokást (alakoskodást, maskarázást, zajkeltést) azért ismételnek évről évre, mert ezzel valamikor törököket sikerült félrevezetni, megfélemlíteni, kiűzni. Ezek közül legismertebb a mohácsi délszlávok farsangi alakoskodása, az ún. busójárás.27

A várainkhoz fűződő néphagyomány mellett költészetünk gazdag anyaga is őrzi a hősi honvédő hagyományokat. A török harcokban kitűnt hősök emléke tovább él saját népünk és a szomszéd népek irodalmában.28

30