Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyarországi végvárak a XVI-XVII. században (Tanulmányok) - Studia Agriensia 3. (Eger, 1983)

Szántó Imre: A végvári harcok szerepe és jelentősége a XVI. század második felében

len, a palánk-módszerrel készült falak pedig felfogták az ágyúgolyót. Így mindenképpen az ostromló — nyílt terepen tanyázó — ellenség volt hátrányban. Másrészt azért is, mert a támadó az ostromot az akkori utánpótlási és egészségügyi viszonyok miatt a két-három nyári hónapnál tovább nem tudta folytatni. A XVI— XVII. században a szűkös anyagi és pénzügyi ellátás, az értékes, jól képzett katonaanyag kímélése megakadályozta a nagyobb, nyílt ütközetek létrejöttét, s továbbra is a várak fontosságát állí- tota előtérbe.6

Kétségtelen, hogy a török hódoltság további terjedésének gátjait éppen a váraik és palánkok képezték. Nem hiába panaszkodott 1574-ben a budai pasa, hogy csak az egy Nagykálló felépítésével a magyarok száz falunál többet vontak el a török adózás és szolgálat alól.7 Nagyobb erődítéseink elvárható ellenállásának idejét török főerők ellen 10—30 napra, kisebb várainkét pedig legfeljebb 4—5 napra becsülhetjük. Harminc napon túli harcra csak Eger és Szigetvár védőinek erejéből telt.8 De az ostromlott várak erőfeszítése — még ha el is estek — nem volt hiábavaló, mert más várakat és területeiket mentettek meg. Azok is lényegesen hozzájárultak a török erejének felmorzsolásához. Szondi György, Losonczy István, Zrínyi Miklós harca, vértanú halála nem volt hiábavaló; példamutatásuk ezreket lelkesített követésre.

A magyarországi határvédelem valójában arra volt berendezve, hogy az állandóan hazánkban tartózkodó török várőrségek betöréseit kivédje. A végvári vonalon nem nagy seregek ütköztek meg, hanem egymással lazán összefüggő kisébb csapatok meglepetésszerű, gyors támadásokkal mérték össze erejüket az ellenséggel. Hadüzenettel kezdődő és nemcsak a magyarországi helyőrségeket, hanem az egész török birodalom haderejét foglalkoztató — „deciaráit" — háború esetén nagyobb haderőre, külön mezei hadseregre volt szükség.

A törökökkel szemben állandó, soha nem pihenő védelemre volt szükség. A fegyverszünet vagy a béke sem jelentett igazán békeállapotot; a végeken egy percre sem szünetelt a harc. A békekorszakot csak az különböztette meg a háborús évektől, hogy a hadviselő felék nem jártak ágyúkkal és várakat nem ostromol25