Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyarországi végvárak a XVI-XVII. században (Tanulmányok) - Studia Agriensia 3. (Eger, 1983)
Benczédi László: Végváriak életviszonyai a XVII. században
munkával tárható fel. Ugyanez vonatkozik az egyes végvárcsoportok (a Kanizsával szembeni, a dunántúli, a bányavidéki, a felső- magyarországi és az erdélyi végvárkörzetek) feltárására, az egyes végvárak, továbbá a különböző várcsoportok összehasonlító vizsgálatára. Ennek a munkának, valljuk meg, ma még csak a kezdetén tartunk. Elődeink -— s itt mindenekelőtt Takáts Sándor munkásságát illő kiemelnünk — már rengeteg adatot összegyűjtöttek, sok alapvető összefüggést tisztáztak, de ami a végváriak modern társadalomtörténeti vizsgálatát illeti, e téren a munka nagyja, meggyőződésem szerint, még előttünk áll. Ami e történet XVII. századi szakaszát illeti, itt eleve egy nagy paradoxon áll előttünk: ez a merőben katonai intézmény úgy állt fenn csaknem egy évszázadon keresztül, hogy — ellentétben a XVI. századdal — már elsősorban nem a hadifunkciói érvényesültek („a jó hasznú csaták megszűnték” — írták erről a fülekiek), hanem — a történelmi körülmények függvényében — a társadalmi együttélés körébe vágó jelenségei kerültek az előtérbe. Másként szólva, a XVII. századra nagyobbrészt kiveszett a XVI. századi végvári szolgálat ideologikus tartalma: a világnézeti „ügy” ekkorra már egyfajta társadalmi „állapottá” lényegült át. A két szakasz közötti határvonalat nyilván az 1606. évi zsitvatoroki béke táján lehet meghúzni. De ehhez hozzá kell tennünk: ez a megkülönböztetés persze csak a fő tendenciákra vonatkozik, s nem jelent valami merev kizárólagosságot. Hiszen nyilvánvaló, hogy a végvárak körüli társadalmi feszültségek már a XVI. században is megmutatkoztak, mint ahogy megfordítva, a végvári dicsőség a XVII. században is nyomon követhető.25 Ami már most ennék az „állapof’-nak a legszembetűnőbb jelenségcsoportját, a végváriak fizetetlenségét, s ebből következőleg a jobbágyságon való élősködésüket illeti, ez a kérdés, úgy vélem, sokkal ismertebb annál, semhogy itt sok szót kellene rá vesztegetni. Ezzel azonban szorosan összefügg az a másik kérdés, hogy vajon az éllátatlan katonaság milyen mértékben tudta a megélhetését a saját termelőmunkájából biztosítani? Vajon váranként, várcsoportonként és országosan milyen arány állt fenn a katonák „önellátása”, mármint paraszttelki gazdálkodása, illetve annak a 107
