Szilasi Ágota, H.: Holló-gyűjtemény a Dobó István Vármúzeumban. Kiállítás Holló László festőművész alkotásaiból. Eger, Dobó-bástya (Eger, 2008)
elhatározta, hogy ellátogat az Európa művészeti központjának számító Párizsba. Az ott töltött 1911-1913-as esztendőt nyugodtan tekinthetjük művészete szempontjából a legfontosabb időszaknak. Nem voltak előítéletei, minden érdekelte. Gauguin forma- és színstilizálása, Cézanne térlátása, a fauveok, kiemelten Matisse expresszív dinamikája, de Delacroix romantikus színkezelése, Millet szociálisan érzékeny áhítatos népiessége egyszerre érintette meg. Legalább ilyen erővel hatott művészetére spanyolországi útja során felfedezett El Greco festészetének transzcendens misztikája. Majd Rembrandt rajzkultűrája, fénykezelése vagy az olasz reneszánsz művészet kompozíciós és tematikus rendszere is beépült művészetébe. Nem stílust, hanem szemléletet, önismeretre való törekvést, az egyéniség felszabadításának példáját tanulta meg e nagy elődöktől, akik az önmagát vállalni képes művészet létrehozhatóságát vetítették példaként elé. Munkásságukból nem epigonként nőtt ki, de sohasem alkalmazkodott a későbbi divatirányzatokhoz sem: Holló életműve különálló, egyedi karakterű, önmagából fejlődő, így önmagával mérhető. Egyedi, magyar, egyetemes. Az első világháború számtalan művész életútját megváltoztatta. A beszűkülő lehetőségek Holló László számára a hazatérést, az itthon-letelepedést hozták. 1914-ben Hrabéczy Ernő invitálására Debrecenbe látogatott, majd ott is maradt élete végéig. A tünékeny, különös álomvilágban lebegő, belső csendességbe burkolózó figurákat festő Hrabéczy társa volt Hollósy iskolájában, akinek nővérét Holló később feleségül vette. Ezáltal a városhoz való kötődése még szorosabb lett. Gazdag képzeletű, a világra intenzíven reagáló, ám érzékeny, művészi hangját éppen megtaláló Holló számára a vidéki lét azonban nem volt igazán ideális környezet. Műveiben feltoluló kifejezőerő túlzásait, szenvedélyes hevületét, mely az emberi alak formai és színbeli torzításaiban, dinamikus, olykor brutális ecsetjárásában realizálódott, nem igazán értette környezete. Kitűzött művészi feladatának elvégzésére koncentrálva mind zárkózottabb lett. A debreceni Művészház (1924-27), majd Ady Társaság (1927-30) egy ideig tagjai között tudhatta, de egyre inkább eltávolodott a nyilvánosságtól, hiszen a helyi műkritika nem igazán tudott azonosulni nyúlánk, inas-csontos, feszültséggel teli figuráival, drámai, kontrasztokra építő színhasználatával. A húszas évek elején festői konfliktusok közepette formálódott önálló stílussá mindaz a vizuális élmény, amely utazásai majd a háborús évek hánykolódásai során érték. Ugyan még fényekkel átitatottak formái, de mintha kiábrándult volna a szépségből. Témái egyre inkább az emberi sorsok tragikus élményiből, elsősorban a Bibliából és a görög mitológiából vétettek. A múltból kölcsönzött reminiszcenciákkal, barokkos drámai fényviszonyokkal, gréco-i nyújtott 8
