Szilasi Ágota, H.: Víz - fény-szín-tér. Stílusvariációk egy technikára. Egri Országos Akvarell Biennálé 1968-2004 a Dobó István Vármúzeum kortárs akvarell gyűjteménye (Eger, 2006)

„Szokás az akvarellt a piktúra legnehezebb műfajaként emlegetni, mivel a színek gyors, friss, spontán felrakása a papírra, s azoknak még gyorsabb száradása nem tűri az utólagos változtatást, a ráfestést. Ez a technika ügyességet kíván, de ennél többet és mást is, azt a fajta - a formát és a tartalmat is stilizáló - átszellemiesítő artisztikum-érzéket, amelyre igazában egyetlen fogalom talál - a poézis. Ezt nem említik az akvarell kívánalmaként, nem is tanítják, de voltaképpen ez magának a műfajnak a szellemi habitusa, magatartása, a mű egészének bensőséges, emocionális kifejezése, - olyasmi, mint amit az írás művészetén belül - a prózához viszonyítva - a vers szelleme, ritmikája és metaforáinak nemes pátosza jelent, a műfaj sajátosságaként. " (Supka Magdolna)

S valóban e finomságával, halkságával is szuggesztív előadásmódra képes, személyes érzelmekkel telített, sajátos funkcióval és esztétikai kritériummal rendelkező festészeti technikának a költészettel való párhuzamba állítása igen találó. S minthogy a költészet is mindinkább - elszakadva a klasszikus hagyományoktól - szabadon követi az alkotó társadalmi léte által meghatározott, de egyre gyakrabban a szubjektum rezdüléseire reagáló lelki és gondolati változásokat, úgy e mentalitást követve az akvarellfestészet is lassan eltávolodott a 19. századi, elsősorban a technikai és formai tisztaságra hangsúlyosan odafigyelő, természetelvű angol akvarellfestészet szabályaitól.

E változásnak pedig az elmúlt évtizedekben és korunkban is az egyik legfontosabb hazai színtere a kétévente megrendezésre kerülő Egri Országos Akvarell Biennálé. Ez a folyamatosan átalakuló, fejlődő rendezvény már a nyolcvanas évek közepén elérkezett egy válaszúihoz, s apró léptekkel indult el a megváltozott társadalmi és gazdasági miliőben afelé, hogy valóban egy műfaj országos reprezentánsa legyen. A biennálékon megmutatkozó kortárs művészet megértéséhez, történeti kontextusba helyezéséhez feltétlenül szükség lenne az európaihoz hasonló hazai technikatörténeti áttekintésre. Éppen e hiány pótlására vállalta fel az egri biennálé a magyar akvarell művészet legnevesebb mestereinek bemutatását (Elekfy Jenő, Bornemissza Géza, Ferenczy Béni, Vaszary János, Domanovszky Endre, Szőnyi István, Gadányi Jenő, Bene Géza, Veszelszky Béla, Ámos Imre, Korniss Dezső). A múló idő dokumentálására, az emlékezet ébrentartására pedig az aktuális biennálék alkotásaiból történő vásárlások, és a Dobó István Vármúzeum képzőművészeti gyűjteményében történő megőrzésük szolgál.

4