Petercsák Tivadar – Váradi Adél szerk.: A népvándorláskor kutatóinak kilencedik konferenciája : Eger, 1998. szeptember 18-20. / Heves megyei régészeti közlemények 2. (Eger, 2000)
Szentgyörgyi Viktor - Mezei István - Búzás Miklós: A halászkunyhó ujjlenyomata
350 SZENTGYÖRGYI VIKTOR - MEZEI ISTVÁN - BÚZÁS MIKLÓS Vizsgáljuk meg, hogy hogyan változik az (1) szerint számított taréj magasság a fellépő „külső hibák" hatására. A „korabeli tatarozás" óta eltelt évszázadok alatt rendkívül sok olyan esemény történhetett, amely az egykori „nyeles ház", később pedig a „nyeles lakógödör" mint régészeti lelet sérülését okozhatta. Továbbá a régészeti megfigyelést is számtalan kedvezőtlen körülmény zavarhatja. Ezért a „külső hibák" csoportja igen heterogén. A „külső hibák" hatásait a „belső hibákétól" eltérően általánosságban nem írhatjuk le. Ezeket csak konkrét esetekben elemezhetjük, akkor és csak akkor, ha a „korabeli tatarozás" óta eltelt évszázadok alatt bekövetkezett sérüléseket már pontosan felismertük. Ekkor ugyanis a hibagrafikon segítségével megállapíthatjuk, hogy h számított értékében milyen változások következnek be. Példának okáért, a „külső hibák" közül gyakori előfordulásuk miatt kiemelünk kettőt, és bemutatjuk, hogy hatásukra hogyan változik az egykori tetőszerkezet tarájmagasságának (1) szerint számított értéke. A régészeti megfigyelések arról tanúskodnak, hogy egy épület többszörös felhasználása ill. átalakítása az Árpád-korban nem volt ritka esemény. Tegyük fel, hogy a „nyeles lakóházat" egykori lakói valamilyen okból elhagyják. Bizonyos idő elteltével azonban az elhagyott épületet újból használni kezdik. Eredeti rendeltetésétől eltérően azonban nem lakóházként, hanem például ólként. Az állatok szálláshelyéül szolgáló épületben így fölöslegessé válik a padka. Az állatok számára is jól kihasználható belső tér növelésének érdekében az épület belsejében az eredeti lakógödörnél jóval nagyobb vermet alakítanak ki. A szarufák az ólban kialakított verem oldalfalától éppen olyan távolságra helyezkednek el, hogy földomlás ne következhessen be, vagyis a verem széle a tető súlyának következtében éppen ne szakadhasson be. Az eredeti padka legnagyobb része tehát áldozatul esik lakóház átalakításának. Ha a „maradék nyél" segítségével megpróbáljuk a tetőszerkezet taréjmagasságát kiszámolni, akkor nagyon érdekes végeredményre jutunk. Ugyanis a korábbi lakóházhoz tartozó „nyél" nem passzol az ól belsejében kialakított veremhez. A lakóház átalakítása közben b, és m* értéke nem változott meg. Az épület belsejében kialakított verem félszélessége, és ezzel az a érték az előzőektől eltérően viszont jelentősen megnövekedett, mégpedig /* rovására. Ugyanis az „eredeti nyél" hosszának jelentős részét a padkával elfaragták. Ha az (1) képletbe az eredeti lakógödör a értéke helyett az ól belsejében kialakított verem a értékét helyettesítjük, akkor h számított értéke az „a" görbe mentén eltolódik. Mégpedig csökken, hiszen az átalakítás közben a értéke növekedett. Megállapíthatjuk tehát, hogy a ház fenti átalakítása az (1) szerint számított taréj magasság parabolikus csökkenését eredményezi. Az egykori tetőzet méreteinek számítása közben, talán a leggyakrabban fellépő „külső hiba", a korabeli külső járószint meghatározhatatlansága. Az elmúlt évtizedek földmüvelésének következtében a középkori járószint a legtöbb lelőhely esetében megsemmisül, vagyis a talaj szántott, bolygatott rétegébe esik. Ennek következtében a „nyél" teljes mélysége minden esetben, teljes hossza pedig az esetek többségében meghatározhatatlanná válik. Tegyük fel, hogy a korabeli külső járószint a talaj felső, bolygatott rétegébe esik, a „nyél" lekerekítve záródó végét azonban ennek ellenére meg tudjuk figyelni. Ekkor az árkocska teljes hossza (és ezzel a b érték) mérhető, teljes mélysége viszont meghatározhatatlan. Vizsgáljuk meg, hogy mi történik a taréjmagasság számított értékével akkor, ha az (1) képletbe a valódi b értéket, a „nyél" teljes mélysége helyett viszont az ásatáson megfigyelhető legnagyobb mélységet helyettesítjük. Ebben az esetben b nagyságát helyesen állapítottuk meg, kizárólag m *-ban tévedünk. Ennek következtében a számított taréjmagasság az „w*" görbe mentén eltolódik. A „nyél" megfigyelhető legnagyobb mélysége valódi, azaz teljes mélységénél bizonyosan kisebb, ezért a számított taréjmagasság az „m *" görbe mentén a sekélyebb „nyelek" irányába tolódik el. Ennek megfelelően értéke hiperbolikusán nő. Megállapíthatjuk tehát, hogy ha a korabeli külső járószint megsemmisülésének következtében a „nyél" teljes mélységét alábecsüljük, az egykori valóságosnál magasabb, mély szántások esetén a hiperbolikus emelkedés miatt jelentősen magasabb épületekhez jutunk.
