Petercsák Tivadar szerk.: Palócok régen és ma (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében 9. Eger, 1994)
Kriston Vízi József: Népi gyermekjátékok a palócföldön
Az egyszemélyes gyermekmondókák csoportja (az immár állni, járni tudó kicsinyeknél) igen gazdag képet mutat. A gyermekfolklórnak e viszonylag zárt és önálló, nemzedékről nemzedékre hagyományozódó szellemi kincséről győződhetünk meg rajtuk keresztül, hiszen ezek sok-sok ősi hiedelem-vonást őriznek. Előadásukra hagyományos keretek között a szabadban, a ház körül, vagy a mezőn, így a legismertebb gyermekfoglalatosság, a libaőrzés közben került sor. A tavaszi nap melegértek erősödésével a gyermekek az égre nézve, felszólva mondták a hívogatót, melynek ritmusa és dallama egyaránt jellemzi főként Nógrád és Észak-Heves, a klasszikus Mátraalja vidékeit. így jól megfigyelhető a gyakori szöveghasonlóság és helynév-azonosság. Ez konkrétan azt a gyermeki elképzelést, óhajt fejezi ki, hogy a napocska, régies formában: a verő a községben maradjon, mert máshol (pl. Maconkán) nem fogadják szeretettel. A rossz időt viszont odaküldik, odavarázsolják, mert „neki az való". Jól ismert tehát e szűkebb vidékünkön a Mátra környékéről származó naphívogató alapszövege: „Süss ki, süss ki verőké, Ne menj Maconkára, Meri Maconkán sói törnek, követ törnek, awal hajigálnak. " Recsken az elmúlt években ottjárt egri főiskolás gyüjtőcsoport egyik tagja a tavaszi szokások felől kérdezősködve „egy az egyben" ezt jegyezhette le - természetesen immár a közérthetőbb „süss fel, süss fel nap ..." kezdettel, ám ugyanúgy, amint jó száz évvel az először leíratott! ... Hozzá kell tennünk, hogy ez a naphívogató, azaz „süss fel, ..."-je nem azonos dallamában sem a kertek alatt fázó, fagyoskodó kisbárányokról szóló gyermekénekkel. Á természet jelenségei mellett a gyermekek kedvenc mondókatémája a környezet élővilága: a különböző állatok és növények. Szólnak, beszélnek hozzájuk, vagy éppen azok elképzelt beszédét utánozzák. Amikor a felsőtárkányi gyerekek meglátták a pacsirtát, ezt mondták:
