Petercsák Tivadar szerk.: Palócok régen és ma (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében 9. Eger, 1994)

Bakó Ferenc: Újabb ismeretek a palócságról

magát ugyanis sohasem nevezte így, csupán a környezetében élő valamelyik szláv nép ragasztotta rá a palóc nevet. Hasonló névadás ez, mint a „tót" a szlovákoknak, vagy az „oláh" a románoknak. Az utóbbi évtizedek során azonban a palóc népi csoport hírneve, társadalmi megítélése némiképp átalakult és ezt a változást a folkiorizmus megerősödése, népszerű módon való elterjedése segítette elő. Megnyilvánulásait most nem részletezem, csak emlékeztetőnek hozom fel, hogy egyes kulturális intézmények, többek között múzeumok, folyóiratok, lapok, művészeti vagy folklór rendezvények és a tudományos szaknyelv rendszeresen alkalmazza megkülönböztető jelként a palóc nevet. A palóc öntudat, identitás megkésett kialakulásának egyik jeleként értékelhető, hogy a nevet már nem annyira szégyellik, hanem inkább elvállalják az emberek éppúgy, mint az elmúlt 110 év jeles személyiségei, írók és tudósok. Az etnikai, táji öntudatra ébredt személyek, csoportok tudják és érzik, hogy a Dunántúl, a Nagyalfóld magyarsága és az északi szláv népek, így elsősorban a szlovákok között összekötő híd, áímeneti népesség a palócság. Őket és a szlovákokat a történelmi sorsközösség, az évezredes demográfiai, gazdasági, kulturális kapcsolatok és az egymásra utaltságon alapuló szomszédság hasznos szálai kötik össze.