Kriston Vizi József szerk.: Tanulmányok a Bükkalja néprajzából (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében Eger, 1992)

Figyelemre méltó a mezőkövesdi főkötőhímzés rajzos jellege, melyet egyrészt a különböző vastagságú és színű fonalak alkalmazásával, másrészt pedig a sokféle, a motívumokat is tagoló öltés használatával értek el. A rajzos összhatást segítik elő a nagyszámban szereplő szárak, spirálok, pettyek is. Ezek a jellegzetességek megkülönböztetik a mezőkövesdi főkötŐhímzést az egykorú és a későbbi, egyre inkább folíhatásra törekvő kövesdi munkáktól. A legszembetűnőbb azonban a gránátalma motívum, amely később az új stílusú hímzéseken már alig tűnik fel. Maga a gránátalma szabályos szerkezetével egyik ismertetőjegye valamennyi népművészeti műfajban a régi stílusú díszítményeknek. Fél Edit és Hofer Tamás, akik a mezőkövesdi főkötŐhímzést először bemutatták, hasonló díszítményeket és rokon szabású főkötőket sorolnak fel Torockóból, egy Gömör megyei kisnemesi községből és a korai sárközi fokotokból. A lepedővégeken, párnacsúpokon a szabadrajzú hímzés a múlt század közepétől vált általánossá a dél-borsodi matyóknál és szomszédos bükkalji településeken. A rúmzések alapanyaga a régebbi darabokon kendervászon, később gyári angin illetve gyolcs. A díszímények mintái és szerkezeti elvei országszerte ismertek: virágtövek, rozetták, madarak, valamint hullámvonalak, spirálok. A kompzíciő nyomon követhetően válik helyi arculatúvá, a motívumok és minták is helyi elnevezést kapnak. A rozettát "rózsának", a virágtövet "bukomak", a hullámvonalat "folyókának" vagy "vízfolyásnak", a spirált pedig "macskafarknak" nevezték itt. Jellegzetes helyi motívum a "cipe", mely egyes szerkezetekben még virágcserépkénl szerepel, máshol viszont már levélként jelenik meg. A díszítmények színezésében is lokális sajátosságok alakulnak ki. Alábbiakban a laposöltéses szabadrajzú hímzéseket az elkülöníthető szerkezettípusok szerint csoportosítva mutatjuk be. Legarchaikusabbnak a kazettás szerkezetű hímzéseket tekinthetjük. Közülük is kiemelkedik az a néhány darab párnacsup, melyeknek hímzése barna szőrfonállal készült, mintáik pedig a kalsszikus tagolást őrizték meg, két keskeny sor peremminta között a főminta olaszkorsós virágtő, illetve annak leegyszerűsített, rusztikus változata. A Cserépfaluból származó pám a véghímzések egyrészt a tardi főkötőhöz közelállónak tekinthetők, másrészt viszont rokonságot mutatnak a nyugat-dunáhtóli és az erdélyi hasonló korú párnavég- és lepedővégrumzésekkel is. Szintén Cserépfaluból került be a Herman Ottó Múzeum gyűjteményébe 1906-ban az a szabadrajzú pámavéghímzés, melynek díszítményszerkezete, tagolása a szálánvarrott hímzésekkel is rokonságot mutat. A hímzés piros pamutfonallal készült, szalagöltéssel, azaz szélesebbre öltött száröltéssel varrták, köralakú motívumait is körkörösen öltött száröltés tölti ki. A középső mező díszítménye kazettás szerkezetű, szakaszosan ismétlődő motívumegységekből áll. Egy középső, nyolcszirmú rozettából négy irányban, a vízszintes és a függőleges