Kriston Vizi József szerk.: A Közép-Tiszavidék népélete (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében 1. Eger, 1982)

és akkor ő fogadott maga mellé még halászokat. Nagyrészben állandó emberek vótak, meg nem napszámba halásztak még abba az időbe, hanem úgy hittak, hogy harmados. Mer' ha fogtak lo mázsa halat egy nap, az a hat ember, akkor azt szétosztották: egy rész a víz-rész, egy rész a szerszám, egy rész a munkabér. Szóval 3 mázsa 60 kiló, akkor az vót a munkabér, a többi meg a hálóbér meg a vízbér vót... a bérlőké vót..." Az ilyen patriarchális színezetű társas viszony jellemzőbbnek tűnik ezen a vidéken, mint az ország más tájain, s arra is akad példa, hogy a vállalkozó kedvű halász T- pl. a "üiszaörvényi Pócs-testvérek — egy-egy bérleti ciklus idejére, az árverés szerencsés alakulása folytán önálló "főbérlő" lehetett. A falu társadalmi hierarchiájában "szegény embernek" számító halásznak azonban ritkán volt ilyen szerencséje: meg kellett elégednie az albérlet jelentette korlátozott lehetőségekkel. A "kishalászok" foglalkozási csoportjába tartozóknak rendkívül szerteágazóak, sokrétűek voltak a halászati, s nemcsak halászati, de földművelési, állattenyésztési, háziipari ismereteik. Képességeiket tehát az éppen kínálkozó lehetőségek figyelembe vételével szervezték meg: földet is műveltek, halásztak is. A halászattal az alkalmi napszámos munkából remélhető pénzbevételt helyettesítették. Ismerték a vizek járását, a gyakorlatilag "minden" halászszerszám elkészítési módját, használatát, ezért vállalták inkább a kétes eredményű halászatot, mint a földműves napszámot.