Kriston Vizi József szerk.: A Közép-Tiszavidék népélete (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében 1. Eger, 1982)

egyértelmű, hogy 1919-re gondol. Akkor már drótbúi mi rekesztettük el a Kis-Tiszát. Drótot vonattunk, és az — mondjuk — vót 8-lo méter magos, amilyen mély vót a Tisza, azt' két nagy fát kivágtunk, ami átérte a Kis-Tiszát -- mondjuk 3o-4o méter; a két fa összeért — ez tartotta meg a drótot. Cölöpök leverve; ez tartotta meg. Hát akkor annyi hal maradt ott, hogy nem győztük kocsival szállítani Egerbel Ennek vót zsákja ... abba belementek a nagyhalak... Azt egy ember mindig őrzötte éccaka, azt' amikor mán benne vót, összehúzta a száját, azt' mán akkor biztos megvót a zsákmány. De, mondom, ez drótkerítésbűi vót, a vesszőből fonott lésza az mogyoróvesszőbűl vót. Egyenes mogyoróvesszők, és keresztbe vót fonva sűrű fonással úgy, hogy csak a víz folyt át rajta /.../ Ennek csak az vót a célja, hogy a halat a tóba visszatartsa, ennek nem vót olyan része, amibe megfogódott vóna. Csak visszatartotta a halat, azt' mán a lapályokon bírtak dolgozni a halászok /..,./ Egísz évbe, vagy csak ősszel, mer' tele vót a tó súlyommal... Vagy abba az időbe még nem is vót, de aztán besulymosodott, s még a súlyom le nem múlt, addig nem bírtak rajta dolgozni. Vagy ha ki nem kaszálták. És akkor csak ősszel kezdtek el halászni; akkora már jó súlyúra kifejlődtek a halak." /Poroszló, id.Gacsal Lajos, 79 éves/ Néhány részletet elnagyoltan ismertet, de eléggé szemléletes ez az emlékezés: részletes elemzés nélkül is igazolni látszik az idézett következtetéseim jogosságát. Önmaga-