Kriston Vizi József szerk.: A Közép-Tiszavidék népélete (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében 1. Eger, 1982)

ban fogták meg, vagy a tavakba kiúszott halak útjába gátat építettek, nem engedték vissza a folyóba, s a tóban halásztak. A vízrajzi viszonyok és a természetes hal-vándorlás ilyen kihasználása tudatos "tógazdálkodást" jelentett: a vízfolyásokat gondozták, óvták az elgazosodástól, eliszaposodástól; ha szükség volt, új "csatornát" ástak, így terelték el a természetes mélyedéseket kereső vizet a halászásra legmegfelelőbb tóba; a gondozott tóban nevelkedő ivadékokat akkor fogták ki, amikor súlyuk-méretük a 1 cgmegí'e ;

. lőbh volt, s értékesíteni is lehetett a zsákmányt. Joggal nevezték tehát a középkori források "halastónak" /piscina-nak/ az ártéri tavakat , jóllehet ezek a természet szeszélyeinek, a kiszámíthatatlan időjárásnak kitett vizek, s nem a mai értelemben vett halastavak voltak, s a bennük tenyésző halak is minőségileg .Különböztek a modern tógazdaságok mester ségesen táplált, hizlalt halaitól. Ennek a középkori, késő-középkori "tógazdaságnak" a történeti forrásokból lehetséges /itt csak vázlatosan felidézett/ rekonstruálásához a tiszanánai és tiszahalászi jobbágyok szolgáltatásait részletező urbáriumok fontos adatokkal járultak hozzá. Az egri káptalan itt lakó jobbágyainak a XVI. században is, s a török hódoltság-kori népesség-pusztulás, új betelepedések után ^

s legfőbb kötelessége volt a "halastó"gondozása, a belőle kifogott zsákmány Egerbe szállítása. Néhány részletezőbb rendelkezésből azt is megtudjuk, hogy a tavat és a folyót összekötő vízfolyáson gerendákból és veszszőfonatból rekesz

t építettek a halászattal