Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 2003)

B. Gál Edit: Az Orczy-kert története

Nem tudjuk, hogy a Mérges patak felőli oldalt kezdetben szintén kőfal védte-e, de a XIX. századi források arról szólnak, hogy a tavaszi áradások folyamatosan megrongálják a kerítést. Tény, hogy a múlt század 80-90-es éveiben ezen az oldalon vagy csak a patak, mint természetes határ zárta le a területet, vagy drótkerítéssel védték a parkot. A kastélypark kelet felől nyitott volt az 1800-as évek utolsó évtizedeiben. A kőfal tövébe körben orgonát - két fajta nemesített, illetve törökorgonát - ültettek, ami egy idő után elvadult, elburjánzott. A XX. század közepén már a Mérges felől is sűrű bokrok (orgona, jázmin) akadályozták a belátást. Az utak mellett, a gyep szélén egész évben mindenütt virágok nyíltak. Az 1930-as évek végén, 40-es évek elején még láthatóak voltak a sétautak mellé egykor ültetett, ekkorra már „vadon növő" virágos növények: tulipán, ibolya, hóvirág, nárcisz jácint, ciklámen, pünkösdi rózsa stb.. A kastély északi frontja elé nem ültettek nagy fákat, ez a terület, részben füves pázsit, részben rózsakert volt, nyírott „lóhere alakú" buxussövénnyel. A díszkert közepére magastörzsű rózsát, körbe bokorrózsát ültettek. A kastélyt körben kb. 5 m szélességben vörös salakkal vették körül. Az 1920-as évek végén a Wildburgok az estélyeket, a fogadásokat itt, ezen a lapos, füves, kavicsos területen adták. A kert keleti felében, a későbbi szökőkút helyén ezüstfenyők, ettől ÉK-re feketefenyők álltak. A faállomány: szilfa, kőris, gesztenye, szivarfa, mogyoró, „csavartakác", gledicsia, fekete- ezüst- és egy páfrányfenyő, tiszafa és -bokor. Sétaút a park észak-nyugati részén.