Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 2001)

Horváth László: Gyöngyöspata története a jobbágyság intézményének megszüntetéséig

liter bort termelt. Négy százalékot tettek ki azok a vagyonosabb gazdák, akik 941 és 1880 liter közötti bormennyiséget szüreteltek. E gazdagparasztok dézsmás szőlője nagyrészt a Geregen és az Előmályon feküdt.

82 A szőlőtermelők száma és a termelt bor mennyiségi aránya alapján 1800 táján a Vármege és a Nagy-Gereg nevű szőlőhegynek volt meghatározó szerepe. A fajzat-úti hegy 1770-ben még kiterjedt szőlei ekkorra elöregedhettek, mert a gazdák száma és a termelés egyaránt visszaesett. Viszont a Halmajon a szőlőkultúra éppen ezután, főként csak a XIX. században lendült fel.

83 A patai szőlőhegyeket - mint minden hazai borvidéken - hagyományosan földhányással, kőgáttal vagy tövisgáttal kerítették. Míg ezekkel a legelő állatoktól védték legértékesebb terméküket, ugyanakkor az egyes tulajdonosok területeit is „széles borozdával" választották el egymástól. A szőlők alsó részébe, „lábjába" gyümölcsfákat ültettek, a fdoxéravész előtt a cseresznye, meggy, dió és körte volt különösen kedvelt.

84 A török idők következményeként részleges, de jelentős fajtaváltás történt. A középkori fehérszőlő-kultúra mellé, annak XVIII. századi átalakulása mellett, mind fontosabbá vált a vörös bor, az úgynevezett török szőlő balkáni eredetű kultúrája, illetve annak helyi, belső fejlődésű változata. Mindkét patai szőlőkultúra inkább mennyiségi jellegű volt, savakban gazdag, jól szállítható árubort adott.

85 Az itteni szőlőhegyeken a fehér és vörös fajtájú tőkéket külön dűlőkbe ültették a majorsági gazdaságokban, de a jobbágyok használta irtásterületeken is. A meghatározó fehér fajtacsoport a lisztes fehér („fehér szőlő", „gyöngyösi fehér") volt, a vörös bort adók közül pedig a kadarka („török szőlő") és a csóka szőlő. Emellett jelentősebb területen termett a határban még a juhfark és a margit szőlő, mely valószínűleg a mézesfehér helyi népi neve lehetett.

86 A „kevés fajra fogott" patai szőlőkben a művelés technikájában is különbségek voltak. A fehér szőlőket sortalanul ültették, kezdetleges bakművelésben részesítették hosszú csapos metszéssel, néha karikás szálvesszőzéssel. Ezzel szemben a vörös szőlőket sorba ültették, s a fej művelésű tőkéket rövid csapra metszették. A fehér, téli metszésű tőkéket nem fedték földdel, tavasszal viszont felkarózták és sásfűvel megkötötték. A vörös szőlőket tavasszal metszették, s a karózatlan tőkéket nem kellett megkötözni. A karónál nem a most használatosra kell gondolni. Általában az erdő szélén vágtak, törtek néhány rakattya vagy galagonya botot. A filoxéra után terjedt el a maihoz hasonló karózás, ekkor pedig a karók tömegesen Erdélyből vagy Galíciából érkeztek.

87 A szőlőműves eszközök is átalakultak. A XVII. századtól a „meccőkés" balta nélküli formája volt az uralkodó, amolyan kiegészítő szerszámként a „csákánykapa" volt használatban. A néprajzi irodalom ezt az eszközegyüttest az egész Mátraaljára vonatkozóan „vargakés" és „gyökerező kapa" néven ismertette, kiegészítve a balta nélküli, szőlőszedő szerepű „kisvargá"-val. A XIX. századtól a szerszámokat leginkább a helybeli cigánykovács készítette.

88 A trágyázás hamarabb meghonosodott, mint a szántóföldeken. ,J\íinden tőhöz tettünk egy összmaréknyit, aztán az erő levitte a gyökeréig. " Legszívesebben a marhatrágyát használták, de ennek híján a disznó- és lótrágya is felhasználásra került. A XIX. században már gya82 SUGÁR István 1966. 28. 83 HORVÁTH László 2001. 121. 84 KECSKÉS Péter é.n. 85 HORVÁTH László 1999. 86 HORVÁTH László 1999. 87 KECSKÉS Péter é.n. 88 KECSKÉS Péter 1999. 18-19.