Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 2000)

Hajagos József: Almásy Pál tevékenysége az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban

te a korelnök tevékenységét, saját magára pedig a következő kijelentést tette: „Ami' engem illet, csak azon kérésem van, hogy bizodalmuk által istápolva, méltóztassanak segéd kezet nyújtani, miként nehéz kötelességemet teljesíthessem, főleg abban, hogy a tanácskozási rendet az időnek komolyságához illőleg, csenddel és renddel fentarthassam. " Szavait hosszas éljenzés fogadta.

78 Almásy szavai ünnepélyes közhelyként hatnak ugyan, de a tanácskozási rend fenntartása tényleg komoly nehézséget okozott több esetben is. Ez gyakran késztette Almásyt határozott kijelentésekre, figyelmeztetésekre. Állandó jelenség volt, hogy a képviselők egy adott kérdésben kimondott határozat után is tovább feszegették a már lezárt témát. Február 10-én egy interpelláció kapcsán hozott határozat kapcsán Almásy a következő figyelmeztető szavakat intézte a képviselőkhöz: „A határozatot már kimondtam, tehát ne méltóztassanak többé hozzá szólani, mert ha mindig hozzá szólunk, ami már bevégeztetett is, soha nem lesz dolgainknak vége. Méltóztassanak abba beleegyezni, hogy az elhatározott tény, ami végzésül kimondatik. "

79 A képviselők gyakran olyan kijelentésekre is ragadtatták magukat, amelyek a többiek felháborodását váltotta ki. Almásynak ezekre is reagálnia kellett. A február 9-i ülésen pl. Keresztessy Ambrus a „gazember" kifejezést használta a Debrecenben meg nem jelent képviselőkre. Almásy a következő szavakkal intette rendre: „Kérem a képviselő urat, hogy beszédjében legalább a parlamentalis formákat tartsa meg!"

80 Gyakori probléma volt a képviselők zajongása is. Keresztessy előbb említett felszólalása olyan rendetlenséget eredményezett, amely Almásyt a következő figyelmeztetésre késztette: „Méltóztassanak a szólót kihallgatni, különben a szabályok értelménél fogva névszerint is felszólítom azokat, kik a rendet zavarják. " A gyakori intések azonban több esetben nem eredményezték a kívánt csendet. A zaj gyakran olyan méreteket öltött, hogy lehetetlenné tette a parlamenti gyorsírók tevékenységét. Madarász László egy Közlönyben tévesen megjelent hírrel kapcsolatos interpellációra adott válaszában, március 2-án a következőkben vélte felfedezni a hibás közlés okát: „... mi lehetett oka azon hibás közlésnek? nem más, mint a lárma; s elmondhatjuk, hogy lármázunk, lármáztok, lármáznak... Méltóztassék tehát a ház elnöke élni a szabályokban neki adott azon hatalommal, hogy ha akárki lármáz és kötelességét nem teljesíti, névszerint is felszólítsa, mert más módot nem látok, annyival inkább kénytelen vagyok kijelenteni, mert a sebes írónak itt szava nem lévén, ne legyen kénytelen félretenni a tollat a lárma miatt, és mihelyt csend lesz híven le fogja írni, amit valaki itt beszél."^ A szükséges rend és fegyelem azonban soha sem vált a képviselőház jellemzőjévé, s ez nem feltétlenül csak Almásy erélytelenségére vezethető vissza. Ez visszavezethető a képviselőház által megtárgyalt kérdésekre és a képviselők politikai érzékenységére, törekvésére. A képviselőház többnyire a hadi helyzettel, a távol lévő képviselők ügyével és különböző interpellációkkal foglalkozott. Érdemi törvényhozó tevékenysége jószerével csak a vegyes hadi- és polgári törvényszék felállítására vonatkozó törvény kidolgozása volt. A képviselők két többé-kevésbé körvonalazható politikai csoportot alkottak, a békepártot és a radikálisokat, illetve voltak, akik egyikbe sem tartoztak. A békepárt törekvéseit jól kifejezi a radikálisoktól hozzájuk pártolt Nyáry Pál január 9-i beszéde: „...mi erőszakkal voltunk a védelmi térre szorítva, hogy védjük magunkat ameddig lehet, s fel nem adjuk a nemzet joga78 KÖZLÖNY 1849. február 10. 79 KÖZLÖNY 1849. február 15. 80 KÖZLÖNY 1849. február 11. 81 KÖZLÖNY 1849. február 11., március 4.