Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 2000)

Kozári József: Adalékok Gyöngyös 1956-os történetéhez

A rádió és a Pesten tanuló diákok révén október 24-ére, Gyöngyösre is eljutott a fővárosi események híre, s ha a munkahelyeken, és az otthonokban élénk viták folytak is a kialakult helyzetről, ez a város életében nem mutatkozott meg. Mindenki végezte munkáját. A várost övező szőlőhegyek október táján épp elég munkát adtak, de az ipari üzemekben is folyt a termelés, és zavartalan volt a tanítás. Gyöngyösön az első komoly megmozdulásra 1956. október 26-án délután került sor, amelyet a város fiatalsága, diákjai kezdeményeztek, de rövidesen csatlakozott hozzájuk az idősebb korosztályok jó néhány képviselője is. A Huszár szobor körül tüntettünk - emlékezett Bodó Attila - tiszta jelszavakkal. Demokráciát követeltünk. Még azt sem mondtuk, hogy ruszkik haza, de mint minden forradalomban szokás, itt is megkezdődött az elnyomás szimbólumainak megsemmisítése. A város közepén ott állt a szovjet emlékmű. Nem síremlék, sírok ott nem voltak, hanem egy nem túl ízléses emlékmű, amit a gyöngyösiek egymás között borjúkapunak is neveztek, persze nem hangosan. Ennek az emlékműnek a helyén korábban egy a lakosságnak sokkal kedvesebb szobor állt, tehát még ez is fokozta az elégedetlenséget. Az emlékmű azonban nagyon masszív építménynek bizonyult, nem boldogultunk vele. Elmentünk hát a laktanyába segítséget kérni. A tömeg odatódult a harckocsik számára is készült nagy vasrácsos kapu elé. Az őrszolgálat jelentette a tüntetők érkezését. A telefonra megjelent Bérces alezredes. A kapun belül maradt, onnan kérdezte meg, mi a gond. Mondtuk, hogy harckocsira van szükségünk, hogy a szovjet emlékművet lebontsuk. Ne jöjjenek be, adok harckocsit, csinálják meg, mondta. Ha kapunk harckocsit, akkor minek menjünk be. Mindenki megnyugodott. Az emlékmű ledöntése és a tüntetés a hadosztály jelentése szerint a következőképpen történt. A tüntetés résztvevői a város épületeiről eltávolították a címereket és a csillagokat, majd a laktanya elé vonultak, hogy a Hatvanból visszafordított miskolciakat kiszabadítsák. Híre terjedt ugyanis, hogy Miskolcról fiatalok indultak több teherautóval Budapest megsegítésére, de Hatvanban feltartóztatták, majd a gyöngyösi laktanyába szállították őket, ahol azóta is őrizetben vannak. A hír egyébként igaz volt, azt viszont senki nem tudta a tömegből, hogy az általuk kiszabadítandók már elhagyták a laktanyát és visszaindultak Miskolcra. A több ezres tömeget a laktanya kapuja előtt három tiszt fogadta, és megpróbálták őket visszafordítani. Igyekezetük azonban hiábavaló volt, mert a tömeg elsodorta őket és a laktanya kapuját benyomva elözönlötte az őrség előtti teret. Ekkor érkezett oda a hadosztályparancsnok, aki a géppisztolyos tiszti őrséget magához rendelve megállította a benyomulókat. A fegyverek láttán a tömeg megtorpant. Ezt kihasználva a hadosztályparancsnok rövid beszédet intézett hozzájuk, amelyben kijelentette, hogy a nép hadserege természetesen nem fog lőni a népre, de a laktanyát megszállni nem engedi. Javaslatot tett, hogy a tüntetők által kijelölt bizottság meggyőződhet arról, hogy a laktanyában nincsenek fogvatartott polgári személyek, majd felszólított mindenkit, hogy hagyják el a katonai területet. A tüntetők azt követelték, hogy a hadosztályparancsnok tartson velük. Az a jelentésből nem derül ki, hogy hová, az azonban tény, hogy a parancsnok több tiszttársa kíséretében a tömeg zömének élén elhagyta a laktanyát. Közben a tüntetők felfedeztek egy, a riadótér és a javító zászlóalj körlete között álló harckocsit, - amely éppen arra készült, hogy a pártbizottság épületének biztosítására induljon - és felmásztak rá. A tankot már bemálházták, a kezelőszemélyzet azonban még nem foglalta el a helyét, csak a vezető tartózkodott a nyitott nyílásokkal veszteglő kocsiban. A tankot ellepő tömeg arra kényszerítette a harckocsivezetőt, hogy induljon a laktanyát elhagyó tüntetők után. Menet közben parancsot kapott az egyik tisztjétől, hogy „rontsa el" a járművet, majd vezesse be a laktanyába. Ezt a parancsot azonban nem tudta teljesíteni, mert a kocsin tartalékos harckocsi-kezelők is voltak, akik éberen figyelték és minden gyanús mozdulatára életveszélyes fenyegetésekkel válaszoltak. így ha nem akarta,