Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1998)
Hermann Róbert: Poeltenberg Ernő, a szabadságharc tábornoka
semmit''. Végül benyújtotta kinevezési okleveleit, az eltávolításáról intézkedő 1848. október 18-i hadtestparancsnoksági rendeletet, s Görgei 1848. december 22-i levelét. „Az utóbbi írásból kiviláglik annak a fenti állításomnak az igazsága, hogy én az osztrák ház híve voltam, és ezért engem a magyar kormány gyanúsnak tartott". Miután vallomását felolvasták, Poeltenberg megerősítette azt, s kiegészítésként hozzáfűzte: „szívem legmélyén most is a császári ház és az osztrák hadsereg híve vagyok, habár cselekedeteimmel ennek ellenkezőjét nyilvánítottam ki". 112 A vádlottak általános és részletes kihallgatásának első fordulója augusztus 28-án ért véget, s az újabb részletes kihallgatásokkal csak szeptember 12-én folytatódott, s szeptember 15-éig tartott. Poeltenberg ezúttal szeptember 13-án került sorra, aznap csak őt hallgatták ki. Előzetesen csatolták a jegyzőkönyvhöz Poeltenberg 1849. június 14-én Schlikhez intézett átiratát, s az ehhez mellékelt kísérőiratot is. Poeltenberg elmondta: a levelet „egyáltalán nem gonosz szándékkal" írta. Hivatkozott arra, hogy „nem törődve ellenséges szerencsétlen helyzetemmel, melybe a körülmények sodortak, mindig teljes szívemből osztrák voltam, és az osztrák hadsereghez ragaszkodtam". Mivel szívén viselte a hadifogoly osztrák tisztek sorsát, s mivel az osztrák hadbíróságok által hozott halálos ítéletek rendkívüli elkeseredést váltottak ki a hadseregben és az országban, attól tartott, hogy az indulatok bármelyik pillanatban kirobbanhatnak, s a magyar hatóságok megtorló intézkedéseket foganatosítanak. Amikor Schlik altábornagy, „akit általánosan tiszteltek", pénzt küldött a magyar hadifogságban lévő tiszteknek, Poeltenberg felhasználta az alkalmat, hogy Schlik közbenjárását az osztrák hadsereg érdekében igénybe vehesse. Ekkor olvasta egy újságban Mednyánszky Lászlónak, a lipótvári várőrség tisztjének elítéltetéséről és kivégzéséről szóló hírt, s emiatt nagyon elkeseredett volt. Emellett az is bántotta, hogy Schlik őt pusztán „t. c,. Poeltenberg úrnak" nevezte, s mivel „egész életemet meggyőződésem ellenére tönkretettnek éreztem", csak a katonai becsülettel törődött, s abban keresett kárpótlást. Az általa használt kifejezések célja csupán az volt, hogy felhívják a figyelmet arra a veszélyre, amely az osztrák hadifoglyokra várhatott, noha köztudomás szerint Görgei hadtestében „az osztrák foglyokkal a legemberségesebben bántak". Ezt követően Ernst két tényt rótt Poeltenberg terhére. Elsőként azt, hogy Poeltenberg nem használta fel a schwechati csata után az OHB által kiállított elbocsáttatását, s anélkül, hogy magyar nemzetiségűnek vallhatná magát, továbbra is megmaradt a magyar hadseregben, „mely ettől az időponttól fogva a nyílt lázadás állapotában levőnek volt tekintendő". Poeltenberg válaszában utalt az első kihallgatásán elmondottakra, a körülmények végzetes összejátszására. Azon a félelmen kívül, hogy a Jellacic-csal történt összeütközés után nincs számára hely a cs. kir. hadseregben az bírta rá a magyar hadseregben maradásra, hogy Kossuth és kormánybiztosai nyomtatott falragaszokon terjesztették: „mi nem Ausztria és az osztrák hadsereg ellen megyünk, hanem csak az ellenséget, vagyis Jellacicot üldözzük". Később azért nem mert visszatérni, mert sem az uralkodó, sem Windisch-Grätz kiáltványaival nem találkozott. Az Ernst által felhozott másik tény még súlyosabb vádat foglalt magában: a lázadásból a függetlenségi nyilatkozat és a trónfosztás után felségsértés lett, s ebben Poeltenberg is részes. Nem fogadható el az a védekezése, hogy a hadsereg a határozatot nem ismerte el, „mert magatartásunkkal éppen az ellenkezőjét bizonyítottuk, valamint köztársasági jelvényeket vezettünk be és használtunk". Poeltenberg erre kijelentette: sem neki, sem a hadseregnek nem volt szándéka elszakadni Ausztriától, s Görgei fegyverletétele, amely a hadsereg 112 KATONA Tamás, 1979.11 128-130.
