Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1995)
B. Gál Edit-Szilcz Ágnes-Deák Endre: Életmód és temetkezési szokások Gyöngyösön a 18. század végén, 19. század elején
keztethetünk arra, hogy ha az alapanyagot - kivéve talán a posztót - máshonnan szerezték is be, tekintve a város iparának sokrétűségét, az iparosok nagy számát, készíteni már itt készítették. Bizonyság erre a Mátra Múzeumban található, az 1700-as évek második felére datálható mintakönyv, melynek szabásmintái alapján a kor általánosan viselt egyházi és világi ruhadarabjait a czimádát, a dalmaticát, a „hajdani magyar dolmánt"(ez még a hosszú változat), a hosszú magyar mentét, a „czafrangos magyar kalpagot" stb. varrták. Szintén egy „megmentett" darab a 180 cm (!) hosszú, bronzból öntött csattal záródó öv. Hosszúsága utal viselési módjára, miszerint kétszer tekerték körbe a derékon. Ezek az övek sohasem tartották, csak díszítették a ruhát. Az általunk kiemelt darabnak befűzött, szabad végét csomóra kötötték, e szerint tehát sohasem oldották ki teljesen, hanem csak meglazították és kiléptek belőle. ( 2 °) Az előbbiekben már említettük, hogy a nyaksál a kor férfiainak szokásos viselete, s a mi esetünkben mindig selyemből készült. A női viselet, mint minden korban általában sokkal változatosabb volt, mint a férfiak öltözéke. Altalános darabjai a blúz vagy ingváll/ 21 ) a mellény vagy derék, a szoknya, a kötény, a kendő, a főkötő, a pamut harisnya, s a lábon a cipellő vagy a csizma. A 18. század utolsó évtizedei azt a gazdasági időszakot ölelik fel, amikor már nemcsak városon, de a falvakban is csökken a ruházati önellátás. Az eddig szinte korlátlan „uralomnak" örvendő házivászon egyre inkább kiszorul az öltözködésből, s helyét a finomabb, és könnyebb gyolcs, karton illetve selyem foglalja el. Különösen igaz ez a városi lakosság körében, hiszen a vásárokon megjelenő kereskedők bő választékot kínáltak ezen árúkból. Az anyag minőségi átalakulása megváltoztatta az évszázados formákat is. A 18. század végétől nálunk is egyre inkább utat tör magának az európai divat. A vándorlási idejüket letöltő céhlegények nem csak az új mesterfogásokat, de a távoli országokban látott anyagokat, formákat is magukkal hozzák, s „belopják" munkáik közé. A vékony, könnyű anyag megengedte például a húzott, ráncos szoknyákat, kötényeket. A kripta feltárása során a koporsókból elsősorban selyem alapú viseleti darabok kerültek elő. Ilyen például a kétsoros gombolású, állógalléros mellény, (4a és 4b képek) a sűrűn ráncolt, selyem szalaggal összefogott kötény (5a és 5b képek) illetve a halotti lepelnek kitépett szoknyadarab, vagy a vörös-kék selyemből készült vállkendő. Míg a férfi sírokban általában csizma látható a lábon, a nőknél a cipő használat figyelhető meg. Restaurálásra került egy papucscipő, mely juhbőrből készült, orr részén csillagszerű díszítés látható. Mindennapos viselet volt, melyet részben kopása, részben talpon lévő beszáradt sárnyomok igazolnak/ 22 ) A cipő használat általánosan a 18. század utolsó évtizedeiben terjedt el. Az 1800-as évek elején viselik ezt a teljesen sarok nélküli lábbeli formát. Külön kell szólni a fokotokról. Formájuk és anyaguk igen változatos. Selyemből, bársonyból, gazdag tüll és csipke díszítéssel készültek. Ezeket a „taréjos" főkötőket csak a tehetősebb asszonyok engedhették meg maguknak, hiszen a készítésüknél felhasznált nagy mennyiségű csipke (esetenként 4-5m) a 18.század végén, 19.század elején is sokba került. Ezt a fajta főkötőt férjes asszonyok tehették a fejükre. A férfiakhoz hasonlóan itt is le tudunk írni egy teljes női halotti viseletet. A fejet csipke főkötő takarta. A négyzet alakú - kb. lm-szer 1 m-es-vállkendőt háromszögletűre hajtották, hátulról előre vezetve a mellen keresztbe tették. Alul egy szoknya, vagy kötény darabot gyűrtek a test alá. A lábakra pamut harisnya és sarkatlan cipő került. Összefoglalva megállapíthatjuk tehát, hogy a Szent Erzsébet templomban feltárt kripta egy 20. Restaurálta Hidasi Zsolt 21. A 18. század végétől csak a buggyos ujj és a fodor is lehet önmagában a derékhoz varrva. 22. A cipő restaurálását Kohányi Orsolya és Puri-Purgonyi Emese végezte.
