Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1995)
Várallyainé Hatala Emese: A gyöngyösi Szeplőtelen Fogantatás Társulat története 1908-1950-ig
zetője. 1922-ben az addigi búcsúvezető kisegítő, Tasi Sándor vállalta el ezt a posztot. Sajnos nincs adat a társulat későbbi búcsúvezetőinek személyéről. A társulat NAGYLOBOGÓSának kellett vinnie a nagy temetési lobogót, amely alatt a társulati tagok a temetésekre kivonultak. A jegyzőkönyv adataiból kiderül, hogy a lobogó elég súlyos volt, erős és fiatal emberre volt szükség a viteléhez. A társulat „nagylobogóvivői" általában részesülést kértek a társulati províziókból és nem fizettek sem maradságot sem kocsiilletéket. Ez a megbízatás szintén nem meghatározott időre szólt. Ajegyzőkönyv a társulat következő nagylobogósairól tesz említést: Bardóczi Ferencz 1925ben öregségére hivatkozva kérte az állás alóli felmentését, aki helyett Szundi Ferenczet választották meg. 1932-től Demeter István, 1933-tól Ferencz János vállalta ezt a tisztséget. Későbbi adatok nincsenek a nagylobogósok személyéről. A LOBOGOKERESZTANYAság és LOBOGOKERESZTAPAság (régebben lobogóvédnöknő és lobogóvédnök) tiszteletbeli címeknek számítottak. Lobogókeresztszülőkké általában a társulati lobogót elkészíttető vagy felújító házaspárt nevezték ki. A lobogókeresztanya csináltatott a lobogóra egy szalagot, amelyen egy ilyesfajta felirat állt: „Szeplőtelen fogantatott Szűz Mária tiszteletére xy-né". Az új lobogó felszentelésekor a lobogókeresztanya helyezte a szalagot és egy koszorút a lobogóra. A lobogókeresztszülőket a nagy társulati ebédekre, évfordulókra és ünnepekre is meghívták. 1910-től id. Bognár Mihály és neje, 1922-től Marton István és neje Horvát Rozália, 1947-től pedig II. Juhász Ferencz és neje Liptay Mária voltak a Szeplőtelen Fogantatás Társulatnál a lobogókeresztszülők. A társulat története során jónéhányszor előfordult, hogy egyes tagok valamilyen oknál fogva felmentésüket kérték a rájuk váró tisztség betöltése alól. Nézzük meg milyen okok lehettek ezek. 1930-ban a soron következő fődékán kifejti, hogy ő ugyan „szívesen elfogadná 193l-re a fődékányságot, de a helyisége túl szűk", nem felel meg a gyűlések megrendezésének. Ezen lényeges érvet figyelembe véve a választmányi testület „egyszer s mindenkorra" fölmentette a fődékánság elviselése alól. 26 1932-ben az 1933-ra való fődékán esetében más volt a helyzet: „szét van válva a kedves feleségétől" és „fődékányasszony nélkül nem töltheti be a kötelezettségét". 27 Ezt az indokot is méltányolta a választmányi testület 1934-ben a soron következő fődékánt öregségére való tekintettel mentették fel. Az 1938-ra megválasztandó fődékán azért vonakodott a tisztség elfogadásától, mert a felesége „tiltakozott" ellene. Ezt a v. t. nem tudta méltányolni és a kijelölt fődékánt megbüntették. 28 Az aldékáni tisztség alól is előfordult néhány felmentéskérés. Pl. 1934-ben a kijelölt aldékán elhúzódó betegségére hivatkozva kért és kapott fölmentést. Az aljegyzői és a következő évben ezzel járó jegyzői állás alól azért kérte 1912-ben az egyik társulati tag felmentését, „mert ő az alsórészen lakik" és „néki ... igen terhére lenne". A helyette felkért egyén szintén alsórészi lakhelyét emlegetve kérte fölmentését. A társulat ezt az indokot elfogadta azzal, hogy ez „úgy is felsőrészi társulat". 29 A jegyzői állásnál az arra való alkalmatlanság volt az igazi fölmentő ok: 1929-ben a választmányi testület a kijelölt jegyzőt felmentette, „mivel hogy meggyőződést szerzett 26. Uo. 1930. szept. IUI. tárgy. 27. Uo. 1932. nov. 14./8. tárgy. 28. Uo. 1937. ápr. 472. tárgy. 29. Uo. 1912. jún. 2./5. tárgy.
