Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1993)
Fülöp Lajos: Gyöngyös és környékének nyelvjárási sajátosságai
képzete, így kerülhet utána a jelzett szó is a többes számba, vagyis értelmi egyeztetés történik. (Megjegyzendő, hogy a határozott számnévi jelző mellett ugyanakkor következetesen egyes számot találunk.) A kijelölő jelző és a jelzett szó számbeli egyeztetését illetően is előfordul, hogy bár a jelzettek többes számban állnak, a jelzők egyes számban maradnak. Pl.: hol van az a koperták a; el kellene fûrészëlnyi aszt a galyfákot; csudákozok ezénn az embërëkënn. Az inkongruenciának ezt a fajtáját úgy magyarázhatjuk, hogy amikor a beszélő a mutató névmást kimondja, egységben látja maga előtt azt, amire rámutat; a jelzett többes számával pedig azt kívánja érzékeltetni, hogy az egész több részből tevődik össze. Van természetesen egy kis külső, kényelmességi szempont is a megformálásban, a beszélő ösztönösen takarékoskodik a hanganyaggal (ezëkët a, azokot a helyett eszt a, aszt a realizálódik). A jelenség - nyelvjárási használatban - összehasonlíthatatlanul gyakoribb, mint a köznyelvben. Ismeretes, hogy a köznyelvi norma szerint a birtokos szerkezetben csak a birtokos személyét jelöljük meg a birtokszón, a birtokosok többségét azonban nem (tehát: a fák koronája, nem: a fák koronájuk). A szerkezet használata a magyar nyelvjárásokban igen változatos: az egyikben egyeztetnek, a másikban pedig (így ebben a nyelvjárásban is) csak akkor, ha a birtokos -nak, -nek raggal van ellátva, vagy távolabb áll a birtokszótól. Példák az előbb említett ragtalan formára: van ijjen mindenhol a sómosijak pincéjibe; Bélájék kertye mëg csupa fű tavasztú őszig. -nak, -nek raggal ellátott alakban: hát magoknak a disznójok ëszik-ë még; csak má lë në fagyna a gyümőcsfáknak a virágjok- ë. A gyűjtött anyagban (elsősorban is a szövegfelvételekben) az egyszerű és az összetett, a mellé- és az alárendelő mondatok hozzávetőleg egyenlő arányban szerepelnek. Nincs tehát igazuk azoknak, akik (egy korábbi szemlélet alapján) a kérdést leegyszerűsítve azt állítják, hogy a nyelvjárást beszélők főként egyszerű mondatokban (vagy legalábbis mellérendelő összetételekben) nyilatkoznak meg. A nyelvjárásban megtalálható a mondatátszövés is. Többnyire tárgyi (esetleg alanyi) mellékmondatban fordul elő. Pl.: a szőlőt látom, hogy elverte a jég; a parazojt jó lëssz, ha viszed magaddal. Ezeknek a mondatoknak a megalkotásában véleményem szerint a közlés fontosságának, az új mondanivaló hangsúlyozásának, előbbre helyezésének a szándéka érvényesül. Érdekes és tiszteletreméltó sajátosság (s már a közlésfolyamat, a szövegalkotás irányába mutat), főként az idősebbek, de szerencsére még a középkorúak nyelvhasználatában is néhány hagyományos népi udvariassági kifejezés" . Az ismerősök (olykor az egymást nem ismerők is) aligha mennének el egymás mellett szó nélkül. Legtöbb esetben még a köszönést is megelőzi (sőt helyettesíti) egy-egy odavetett, a kapcsolatot mégis azonnal megteremtő, válaszra hangoló, beszélgetést elindító közlés. Példák: Gyüssz-e má? De kiátál Felfele? Van-ë még? De mëgbeszégettëk (ha legalább ketten vannak)! stb. A közlés itt éppen csak annyi, amennyi a közléshelyzetben akkor és ott a megértéshez feltétlenül szükséges. Ez határozza meg a nyelvi kifejlettség mértékét is. A hiány - elsősorban a beszédhelyzetből - úgyis kiegészíthető. Egypár különleges és olykor meglepő mondatszerkesztési eljárással kapcsolatban hangsúlyozni kívánom, hogy azokban nem az egyem nyelvérzék botlásáról van szó, hanem igenis nyelvjárási sajátosságról, amelyet nem annyira a logika, mint inkább a nyelvlélektan és a nyelvtörténet magyarázhat meg. 28 Vö.: FÜLÖP Lajos 1958.26., főként pedig BALÁZS Géza 1987.402-12.
